Segíteni akkor tudunk másoknak, ha mi magunk jól vagyunk. Csak akkor. Ez ma már közhelynek tűnik, mert a csapból is ez folyik. Mégis, csak kevesen tudják valóban érezni és megélni azt: jól vannak.

Nagyon tudatosnak, és minden percben képesnek kell lennünk arra, hogy a határainkat tartsuk, egy olyan világban, ahol folyamatosan és minden irányból elvárások, kötelezettségek, trendek nyomnak minket. Nem kizárólag a külvilágból, de legalább annyira a családtagoktól, ismerősöktől is. Vagyis: nyomnak, ha hagyjuk. Sem a hagyományos oktatási rendszerünk (jaj, ide mindig visszakanyarodok, de hát tényleg ott van, meghatározó, úton-útfélen belebotlunk), sem az általános társadalmi szocializációnk nem arra orientálnak minket, hogy értékesek vagyunk, bízzunk magunkban, szeressük és tiszteljük önmagunkat, az igényeinket, válogassuk meg, hogy milyen embereket és egyéb hatásokat engedünk a lelkünk közelébe. Ezért sokszor pont azok bánthatnak minket – saját sebzettségükben vergődve – akiktől támogatásra, mellettünk állásra számítunk, akikre leginkább támaszkodnánk, számítanánk. Ehelyett és emiatt, a saját hozzátartozójának, közvetlen környezetének reakciójától, hozzáállásától egy-egy nehéz helyzetben sokszor csak még rosszabbul érzi magát az érintett.

Nagyon nagy őszinteséget és önismereti munkát igényel annak feltárása: szeretteink, valamint közvetlen emberi környezetünk miként járulnak hozzá mindennapi leépüléseinkhez. S ha ezt átlátjuk, akkor már lehet változtatni. Nem rajtuk. Magunkon. A hozzáállásunkon, a viszonyrendszereinken: hogyan ne hagyjuk magunkat, az energiáinkat leszívni. Hogyan tudjuk tartani magunkat, a határainkat. Hol és kinek akarunk megfelelni. Kinek nem. Honnan, milyen építő jellegű közegben és tevékenységekkel tudunk töltekezni.

Előfordul, hogy valaki az önismereti munka során beleragad a dühébe, mások (felmenők, egyéb családtagok stb.) hibáztatásába. Ezen a helyzeten átlendítheti az, ha a hibáztatott fél helyzetébe próbálja képzelni magát: mitől, milyen sérülésektől lett ő olyan, amilyen, mivel küzd éppen, milyen elakadásával.

Az önismereti munkánk, szembenézéseink egy életen át tartanak. Minden új helyzetben egyre többet tudunk meg önmagunkról, környezetünkről és a világról.

Ez nem jelenti azt, hogy mindent fel kell rúgni. Sőt. Vannak emberek, helyzetek, viszonyok, amelyek egyfajta adottságként kezelendők. Magunkban pedig átrendezzük a szerepüket, jelentőségüket, viszonyunkat hozzájuk. Rendet teszünk, hogy a dolgok oda kerüljenek, ahova valók.

És ha mi jól vagyunk, van életenergiánk, amiből adni tudunk, akkor tudunk segíteni másoknak. A jelenlétünkkel. Meghallgatásunkkal. Saját tapasztalatainkkal. Ha kérik, és csak akkor: együtt gondolkodással, tanáccsal.