Vannak, akiknek semmi sem lehetetlen. Vannak, akiknek mi sem természetesebb, mint valósággá tenni a papírra lefirkáltat, kézzelfoghatóvá az egykor csak álmodottat. Ezen kevesek közé tartozik Zárug Zita és Harkányi Árpád. A fiatal házaspár négy éve döntötte el, hogy biciklis esküvőjük után két keréken megkerülik a Földet is. Azóta saját útjukat járják, már 37 ezer kilométeren is túl vannak. A férj, Harkányi Árpád elárulta, annak ellenére, hogy kipipáltak már több életnyi bakancslistát, még mindig rengeteg tervük van. Látva az élethez való hozzáállásukat, ezeket meg is fogják valósítani.
Igenélet: Nem sokan adhatják a „hol voltatok nászúton?” kérdésre azt a választ, hogy mindenhol. Mióta is vagytok úton?
Harkányi Árpád: Négy éve májusban volt a bringás civil esküvőnk, amit két héttel később követett az egyházi-lagzis kézfogó. Rá egy hétre elindultunk erre a kalandra. Tehát mondhatjuk, hogy szűk négy éve úton vagyunk. Ezalatt 40 országban jártunk. Két évet Ázsiában, 3 hónapot Ausztráliában, fél évet Új-Zélandon, és most már lassan egy éve az amerikai kontinensek útjain koptatjuk a kerekeinket. Mögöttünk van 37 000 kerékpáros kilométer. Ebben nincsenek benne a hajózással, repüléssel vagy a szárazföldi közlekedési eszközökkel megtett távok. A néhány száz kilométernyi gyalogtúrák sincsenek benne, pedig időben már ezek is kitesznek jó másfél hónapot az utunkból.
IÉ.: Miért pont bicikli?
H.Á.: 2011. június 11-én reggel indultunk Budapestről. Az ötlet először csak az álmok szintjén rekedt. Sokat beszélgettünk Zitával, aki akkor még csak a barátnőm volt, hogy szeretnénk utazgatni, mielőtt gyökeret verünk. Közben a kapcsolatunk is komolyodott, a leánykérésnél már sejtettük, hogy egy nagy út elé nézünk a házasságkötés után. Merthogy akkor már legyen ez az út a nászutunk, nem igaz? A bicikli pedig az én ötletem volt. Valamikor a húszas éveim elején megfertőződtem a bringa szeretetével, azóta minden évben volt egy néhány hetes túrám, amelyeket nagyon élveztem: nem csak megjárni, hanem megálmodni, megtervezni is, sőt hazatérve úti beszámolót írni belőlük. Ezek után adta magát, hogy erre az útra is bringával induljunk el. Az útiterv folyamatosan fejlődött bennünk. Először csak India jött szóba, de ha már odamegyünk, ráadásul bringával, akkor Közép-Ázsiát, Iránt és Pakisztánban a Karakoram magashegyi utat sem szabad kihagyni - gondoltuk. S ha már Indiában vagyunk, akkor ott van a szomszédban Nepál és a Himalája. Onnan pedig már tényleg nincs messze Délkelet-Ázsia ezer csodája. Aztán már csak két apró ugrás Ausztrália és Új-Zéland, ahonnan pedig már badarság lenne ugyanazon az útvonalon hazamenni - nagyjából így született meg a Föld körüli kerékpárút ötlete. Eredetileg csak egy-másfél évesre terveztük, ám a világ sokkal szebb és érdekesebb, mint mi azt előzőleg gondoltuk, ezért lassabban haladunk, több kitérővel és nézelődéssel.
IÉ.: Amikor online beszélgetünk, épp Peruban vagytok. Mennyire viselnek meg titeket a különböző földrészek, országok különböző kihívásai? Peruban például a hatalmas szintkülönbségek.
H.Á.: A magassággal nincs bajunk. Ha ésszel emelkedik az ember, 4-5000 méterig ebből nem lehet gond. Zita például kifejezetten szereti, jól érzi magát a ritka magashegyi levegőn, 4000 méteren madarat lehetne vele fogatni, ami egyébként lehetséges is lenne, ha a madarak nem lennének gyorsabbak nálunk. Nemrég még apró kolibriket is láttunk ilyen magasságban. Több levegőt kell vennünk, de mivel nem rohanunk sehová, nem kell sprinteket levágnunk, ez nem okoz gondot. A kerékpártúrában - a gyalogtúrákban sem – nem az a lényeg, hogy gyorsan odaérjünk valahová, hanem hogy a saját tempónkban, a lehető legkevesebb energiát befektetve, legkevésbé elfáradva, közben minél többet látva és tapasztalva jussunk el A-ból B-be. Ebben a ritka levegő nem akadályoz minket, csak kicsit lassítja, nehezíti a haladást. Persze azért megnézném, mit szólna a szervezetünk hatezer méterhez.
Benzingőz a tányérban
IÉ.: Ha a környezeti hatások nem is, azért az emberek jelenthetnek kihívást. Milyenek a tapasztalataitok a helyiekkel?
H.Á.: A „fejlődő” országokban, legyen az Ázsia vagy Latin-Amerika, még mások, eredetibbek az emberi értékek. Még(!) nem tombol annyira a materializmus, normálisabb, kiegyensúlyozottabb a társadalom, kevesebb a válás, szorosabbak a családi kötelékek, a nagyobb városok kivételével az emberek mindenütt kedvesen mosolyognak és nagyon segítőkészek. Ilyenek annak ellenére, hogy sok helyütt az általunk megszokotthoz képest szörnyű fizikai körülmények között élnek, a már ide is beszivárgott nyugati dolgokat még nem tanulták meg rendesen kezelni. Indiában láttunk műanyag szeméthalmot égni az utcán, amit az emberek körülültek, hogy melegedjenek. Eszükbe sem jutott, hogy közben mérgeket szívnak a tüdejükbe, és talán minden tűz körül töltött perc napokkal vagy hónapokkal rövidíti meg az életüket. Ugyanez igaz a kipufogógázra. Mivel sok országban olcsó a benzin, csak járatják a motort olyan járgányokon is, ahol erre nem lenne szükség, miközben mi ülünk a kis családi étkezdében, és nekem kell szólnom a sofőrnek, ugyan kapcsolja már le a motort, mert nem akarok bűzben étkezni - mert itt bizony még az otthoni szmoghoz szokott orrunknak is rettenetesen büdösek a járgányok. Errefelé nyitva hagyják a hűtő ajtaját is. Kérdezés nélkül minden egyes terméket műanyag zacskókba pakolnak a boltokban. Aki pedig megteheti, húst-hússal eszik. Ott meg még végképp nem tartanak, hogy érdekelje őket, honnan is van az ennivaló, és mit is esznek valójában. Köszönhetően a tömegmédiának és a már „fejlettebb” országokból importált termékek ügyes marketingstratégiájának, a „fejletlen” országok polgárainak többsége feltétel nélkül majmolja a nyugati kultúra státuszszimbólumait, miközben ezekből a Nyugat már kezd kiábrándulni. Rengeteg Európából ideköltözött „expattal” (az angol expatriate szó rövidítése, áttelepültet jelent – a szerk.) találkoztunk, mert a néhány negatívum ellenére még mindig sokkal élhetőbbek ezek az országok. Persze szerintünk bárhol boldog lehet az ember, mert ez egyéni döntés kérdése. Többségében boldog, kedves emberekkel találkoztunk, vallástól, nemzettől, etnikai hovatartozástól és anyagi helyzettől függetlenül. Aztán a trópusokon is más az élet. Ott elég egy bádoglemez a tetőre az eső ellen, sokszor az sem gond, ha ugyanezen tető alatt még falak sincsenek, mert egész évben meleg van, egész évben van termés, van legelő az állatoknak. Ellenben nincs fűtésszámla, nincsenek lefagyott utak, se hosszú, hideg éjszakák. Ezek nagyon meg tudják könnyíteni az életet.
IÉ.: Ha ez így van, már holnap csomagolunk, s mi is megyünk. Azért nem lehet mindenhol móka és kacagás az élet. Négy év alatt a jó élmények mellé biztosan gyűltek rosszak is.
H.Á.: Persze. Mindkét típusúval Dunát lehetne rekeszteni, de azért szerencsére tényleg a jók vannak túlsúlyban. Van nap, amikor egy szőrös, narancsságra virág felfedezése a legnagyobb élmény, mert tényleg képesek vagyunk nagynak megélni az apró örömöket, az igazán nagy élményeket pedig felfoghatatlanul óriási dolognak látni. Kiemelhetnék fantasztikus élményeket, de nem lenne értelme, mert ezer másik meg kimaradna. Rossz élmények? Talán a betegségek. Nepálban volt egy vesekövem, amiről kezdetben nem tudtuk, hogy micsoda, ám annyira fájt, hogy kis ideig azt hittem, bele is halhatok. De ez nem tartott sokáig. Sokkal nehezebben éltük meg a hónapokig tartó rühességet. Valószínűleg Banglades után kaptuk, sokáig nem tudtunk megszabadulni tőlük, közben pedig más emberekkel sem tudtunk normálisan érintkezni.
IÉ.: Ázsiában igazi kuriózumokként mutatott be titeket a sajtó. Sztárpár bringán?
H.Á.: Indiában kézről kézre adtak minket az újságírók: reggel-délben-este interjúkat adtunk biciklizés közben. A hatalmas érdeklődés megnehezítette a napjainkat, de ők hajthatatlanok voltak. Sok hasznunk nem volt ebből, csak sok nyűg, szervezkedés. Nem volt túl kellemes külföldi bringáscelebként létezni, de hála az égnek, ezek a dolgok néhány nap után mindig lecsengtek, aztán hónapokig nem láttunk újságírót. Míg Ázsiában gazdag nyugati turisták, furcsa alakú járgányokon érkező különc csodabogarak voltunk, addig a nyugati országok lakói egyből megértették, mit csinálunk és miért, így a gazdag turistából bátor világutazó fiatalok lettünk. Ez nekünk is sokkal jobban tetszett. Bangladesben több százan körbeálltak, mert vidéken még sosem láttak fehér embert, fekvőbringát pedig még a képzeletükben sem. Ugyanez pl. Ausztráliában és Új-Zélandon a visszájára fordult. Azért jöttek oda hozzánk, hogy az utunkról és a különleges kerékpárjainkról kérdezzenek, aminek a vége néhányszor vacsorameghívás és ingyen szállás lett. Egyszer még egy kisebb összeget is kaptunk egy kedves idős pártól, akiknek a kertjében sátraztunk. Ezt a pénzt egy külön kasszában tartottuk, és mindig olyan dolgot vettünk belőle, amit amúgy nem engedhettünk volna meg magunknak. Pl. néhány készételt, hogy egy fárasztó nap után ne kelljen még főznünk is. Visszatérve a sajtóra: Új-Zélandon végül mi kerestük őket, mert egy boltban véletlenül belelapoztunk egy bulvárlapba, ahol 2000 dollárig ajánlottak díjat jó sztorikért. Beadtuk hát a saját történetünket, egy hét múlva már hívott is egy újságíró, és néhány hónappal később tényleg kaptunk tőlük 500 dollárt, ami nekünk hatalmas összegnek számít.
Király módjára napszámosként
IÉ.: Valóban nagyon érdekes a történetetek, de azért nem lehet évekig megélni belőle. Hogy tartjátok el magatokat?
H.Á.: Ázsiában pl. villámgyorsan felkopott volna az állunk, ha beállunk napszámba. Új-Zélandon azonban a minimálbér 14,5 dollár, majdnem 3000 forint óránként. Két hónapot dolgoztunk a mezőgazdaságban, s mivel a legalsó adósávba estünk, a bruttó és nettó bérünk között alig volt különbség. Egyszerre röhejes és szomorú, hogy hat év tapasztalat után odahaza az IT szektorban nem kerestem ilyen jó órabért adózás után. Új-Zélandon meg szőlőszedésből sikerült nem csak hogy megélnünk, hanem félre is tennünk az út következő szakaszaira.
IÉ.: Mire költötök? Hol alszotok, mit esztek?
H.Á.: Mostanában a lehető legolcsóbb szállodákban alszunk, ami itt, Peruban 900-2300 Ft között mozog kettőnkre, éjszakánként. Ám mivel biciklivel vagyunk, sokszor erre sincs lehetőség, hiszen olyan helyen ér minket az este, ahol semmiféle szálló nincs. Ilyenkor templomokhoz, rendőrségekre, tűzoltóságokra kéredzkedünk be, de laktunk már fodrászszalonban, ékszerüzletben is, no meg persze rengeteg kedves család is hívott már magához minket. Tagjai vagyunk a Couchsurfing.org és a Warmshowers.org rendszereinek is, amelyeket az út befejeztével is szeretnénk tovább használni, akkor már mint vendéglátók, odahaza Budapesten. Latin-Amerikában népszerűek a Casa de Ciclisták is. Ezek túrakerékpáros közösségi házak, ahol ingyen vagy minimális adományért alhatunk, és hasonló utazókkal találkozhatunk. Itt, Peruban, Trujilloban volt szerencsénk megszállni a legelső ilyen házban, ahol a házigazda, Lucho már több mint kétezer világjáró kerékpárost látott vendégül az elmúlt 30 évben. Leginkább azt esszük, amit a helyiek. Útszéli, apró családi vendéglőkben étkezünk. Ez itt rizst, babot, lencsét, némi zöldséget és csirkét jelent. Néha már herótunk van ezektől, s megengedünk magunknak egy hamburgert vagy más nyugati(nak látszó) ételt. Persze csak olyat, ami nem sokkal drágább a perui napi menünél, ami általában 5 sol, vagyis 450 forint, és akkora adag, hogy sokszor ebédre is vacsorára is elég. Persze más a helyzet minden országban. Nepálban a Dal bhatot ettük, Indiában a thalit. Ám ha Ausztráliában és Új-Zélandon megpróbáltuk volna mindig azt enni, amit a helyiek, vagyis a burgert és a fish n' chipset, az elhízás mellett a pénztárcánk is idő előtt kiürült volna, ezért a szupermarketekben vásárolt élelmiszerekből főztünk magunkra.
IÉ.: A táplálék minősége a ti esetetekben nagyon fontos. Hogy bírjátok az állandó fizikai megterhelést?
H.Á.: Nincs gond, az első néhány héten hozzászokik az ember. Hétfőtől péntekig (egyes országokban szombatig) emberek milliói járnak be a munkahelyükre, sokszor órákat ingázva, és közben lehet, hogy nem is teljesen boldogok. Ők hogy bírják lelkileg? Mi ebből akartunk kitörni. Most a saját utunkat járjuk, ami persze néha eszméletlen nehéz tud lenni, de ez a miénk, a sajátunk, mi választottunk, önszántunkból, és még mindig szeretjük, mert a sok nehézség ellenére minden nap olyan dolgokkal ajándékoz meg bennünket, amelyeket előtte elképzelni sem tudtunk.
IÉ.: És az állandó összezártság? Igaz, hogy ez a nászutatok, de azért az álomhetek is be tudnak szürkülni. Nem keseredik még a méz?
H.Á.: Meglepően jól bírjuk, s ezen mi is csodálkozunk. Most már közel négy éve, nullától 24-ig együtt vagyunk, ami azért nem semmi. De nincsenek problémáink. Ha vannak is apró súrlódások, azokat mindig idő előtt feloldjuk. Ha nem tanultunk volna meg békében és boldogan egymás mellett élni és utazni, már feladtuk volna. Eldöntöttük, hogy egymással éljük le az életünket, ezért kompromisszumokat is kötöttünk és kötünk. Így érdemes élni, mert szeretjük egymást. A kérdés most már sokkal inkább az, hogyan fogjuk bírni, amikor egyikünknek vagy akár mindkettőnknek dolgozni kell menni, egész nap nem látjuk egymást, csak reggel meg este, akkor is fáradtan, munkától kimerülten.
IÉ.: Négy év minden korábban megszokottól távol rengeteg idő. Változtatott rajtatok ez az extrém életvitel?
H.Á.: Természetesen. Rengeteget, de ezeket a változásokat nehéz szavakba önteni, mert lassan történtek, többéves folyamat részei. Reméljük, hogy sikerült nyitottabbá, pozitívabbá válnunk. Én talán kevesebbet aggódom a jövő miatt. Ahogy az angol mondja: „We will cross that bridge, when we get there”. Rendkívül szerencsésnek és gazdagnak érezzük magunkat, persze nem anyagi értelemben, hiszen úgy legatyásodtunk, hogy örülünk, ha nem kell majd kölcsön kérni az utolsó hetekre a családtól. De ez a legkisebb áldozat ezen az úton, mert amit kaptunk tőle, az pénzben egyáltalán nem mérhető.
IÉ.: Mikor fordultok a finisbe?
H.Á.: Egészen pontosan szeptember 6-án fogunk hazaérni a Hősök terére, oda, ahonnan kezdtük. Így lesz teljes a kör. Az utolsó három napra pedig mindenkit szeretettel várunk egy közös bringázásra, a határtól Budapestig, erre majd jelentkezni lehet a honlapunkon. Zita egy budapesti állást pályáz meg, amit szerintem remekül ellátna, boldog lenne benne, s talán még jobban is keresne, mint tanárként. Én valószínűleg visszamegyek az IT-világba, Cisco hálózati mérnök voltam/leszek. Talán még nem felejtettek el a régi kollégák, és pár hét vagy legfeljebb egy hónap alatt be tudom hozni e kihagyott négy év technikai fejlődését. Ma már különben sem az információ és a tudás az elsődleges dolog, hanem hogy hogyan tudunk keresni abban a bődületes információ- és tudáshalmazban, ami manapság rendelkezésünkre áll. Fontos, hogyan tudjuk a felkutatott tudást alkalmazni, fontos, milyen emberek vagyunk, hogyan kommunikálunk, milyen a munkabíró- és problémamegoldó képességünk. Hiszem, hogy ezekben is rengeteget fejlődtem az elmúlt években, és ez a tapasztalatom kompenzálja majd a kis kitérőmet a szakmából. Szeretnénk majd előadásokat tartani az élményeinkből, talán egy könyvet is írni, ha marad rá időnk és kedvünk, mert ugye ezekből megélni nem lehet ma Magyarországon, legfeljebb csak akkor, ha celeb vagy és szakácskönyvvel rukkolsz elő. Gyerekeket is szeretnénk a közeljövőben. Sok tervünk van, de előbb érjünk haza, lapozzunk át az életünk következő fejezetére, aztán meglátjuk, azon a lapon mi marad naiv álom, és miből lesz realitás.
Sinkovics Szilvia
