Mára át kellett konvertálnom a gondolkodásom és a lelkületem, mert az utóbbi időben már minden napomra jutott egy nekem őrült, aki úgy gondolta, simán átlépheti azt a láthatatlan határt, amit emberi mivoltunkból adódóan meg az illem miatt amúgy nem ildomos. Félelmetes, hogy az emberek milyen gyűlöletet tudnak érezni a másik iránt, hogy bújnak ki a bőrükből pillanatok alatt, és milyen mértékben nem tudnak és nem akarnak egy kicsit türelmesebbek lenni. Nem vagyok vészmadár, de ha a magyar társadalom nem változtat ezen a mentalitásán, az egymáshoz fűződő viszonyulásain, akkor hamarosan nem a menekültáradattól kell félnünk, hanem egymástól. És még az állatokat zárjuk ketrecbe?!

Szeretek az embereknek teret adni, és ugyanezt várom el én is másoktól. Mára tudomásul vettem, hogy egy bolygón élek még sok milliárd másik élőlénnyel: vannak, léteznek, érzékelem őket és hagyom, hogy mindenki a maga tempójában és ritmusában éljen mellettem, csendben. Hagyom, hogy haladjon, tegye a dolgát, de próbálom a negatívumot teljes mértékben kizárni az aurámból.

Ez biztosan furán hangzik, de oly sok energiámat emésztette már fel az emberekkel vívott harc, hogy jobbnak láttam ezt a stratégiát alkalmazni. Azt kell mondanom, bevált. Ha kedves vagyok azokkal, akikkel érintkezem és közönyös azok iránt, akikkel nem érintkezem, jó úton haladok, a lelki békém állandósági ideje kitolódhat. Ha megtanulom kívülről szemlélni a világot, akkor sajnos megdöbbentő dolgokkal is szembesülni fogok, amellett, hogy a mindennapjaim nyugodtabbak lesznek. Félelmetesen sok a változtatásra képtelen, megrekedt, besavanyodott ember. 

A minap egy nő viselkedése odáig fajult, hogy kiszállt az autójából a piros lámpánál, elindult az én autóm felé, miközben magából hülyét csinálva, üvöltötte torkaszakadtából: „Ne tartsd fel a sort, te hülye kurva!” Előtte percekig óbégatott mögöttem a zöld típusautójában, a dudájára támaszkodva. Torzult arccal, ordenáré hangon, egy teletömött rakparton képes volt méltatlan helyzetbe hozni önmagát, természetesen feltartva a sort és időt veszítve a ki- és beszállással, a felém sétálással. És hogy miért történt mindez? Mert két honfitársamat magam elé engedtem sávváltásukkor. Döbbenet.

Van az a szint, amikor már annyira szánsz valakit, hogy szinte sajnálod, és hálát adsz az Úrnak minden örömöddel, fájdalmaddal, bajoddal együtt, hogy különb vagy és képes vagy felülemelkedni az efféle gyarlóságon. Mert dolgoztál rajta, dolgoztál magadon, és nem akarsz azok közé tartozni, akik képesek előbb-utóbb még egymást is felzabálni…