Imádok olvasni. Világéletemben imádtam, valószínűleg ezért is lett az írás életem szerelme, nem csak munka, de hivatás és szenvedély. Voltak pillanatai az életemnek, amikor mindenféle önsegítő, önfelfedező könyvet megvettem. Nagyjából az első oldalak után én is arra a megállapításra jutottam, mint amit Jucus barátnőm fogalmazott meg nemrégiben egy írásában. Ez az egész egy bullshit. Úgyhogy ezeket a könyveket szépen elajándékoztam erre fogékony ismerőseimnek, és még örömet is szereztem velük, ha már számomra nem okoztak se örömet, se olvasási élvezetet, sem nem tanítottak hasznosat.
Az embernek az önértékelési problémákat, a válás viszontagságait, a gyász feldolgozását magától kell megtanulnia, magában kell megoldania, ehhez pár önjelölt guru nem tud kapaszkodót adni, de hasznos tanácsot se nagyon. Erre legfeljebb képzett szakember képes.
Úgyhogy amikor így ötven fele nemrégiben ráakadtam Mireille Guiliano könyveire, először fenntartásokkal fogadtam. Már a címek is megleptek. „A francia nők nem híznak”, „A francia nők nem ráncosodnak”, „A francia nők karriert csinálnak”. Tish Jett könyve (Mindig sikkesen - A francia nők titka a szépségről, a stílusról és a jó közérzetről) után egyszerre tűntek vonzónak és ijesztőnek. Hiszen milyen tanácsok, konkrét receptek, tapasztalatok lehetnek egy könyvben, amitől az ember ötven felé még nagyon is vonzó nőnek érezheti magát?
Aztán rájöttem, hogy igenis lehetnek, sőt, vannak is. Nemcsak szépségápolási – olcsó, praktikus, otthon kivitelezhető – tanácsok és megoldások, de finomnál finomabb receptek is, amit akár az edzéstervem melletti diétába is be tudok illeszteni.
Mégis, ért csalódás is a sok pozitív és hasznos ötlet mellett. Az egyik könyvében, a ruházattal, öltözködéssel foglalkozó oldalakon azt írta, ebben a korban a nők már nem nagyon hordhatnak ujjatlan felsőt, hiszen az „integető izmok” ezt nem engedik.
Ekkor volt az a pillanat, amikor rájöttem, igenis nagyon hasznos Tish Jett tanácsa, a sokadik a sorban, amit észben kell tartanom. „Tanuljunk meg nemet mondani, igazán felszabadító! Olykor persze gyakorlást igényel, de a túlterheltség megnyomorít és keserűvé tesz. A fenti állítás kiegészítő szabálya: nem népszerűségi versenyen vagyunk! Nem járhatunk mindig, mindenkinek a kedvében. Ugyan, mi történhet, ha nem szeret mindenki? C’est la vie!”
Úgyhogy nemet mondtam erre a sztereotípiára is, ami az ötvenes nőket lengi körbe. Mert miért ne hordhatnánk mi is még miniszoknyát – na jó, nem amolyan aprócskát amiben némely húszévesek akarják eladni magukat, hanem rövid, csinos aljat. Miért ne hordhatnánk kivágott felsőt, akár ujjatlant is? Pusztán azért, mert a dekoltázsunk már nem olyan sima, mint a vaj, még találhatunk megoldást, hogy a nyarat ne nyakig begombolva élvezzük, nem?
És nemet mondtam az integető izmokra is. Az én életemnek jó ideje része az edzés. Bár volt, aki a pofámba vágta, hogy azért járok, mert ez manapság oly divatos, úgy gondolom, aki ezt az életformát divatként fogja fel, kútba hordja a pénzét. Azok, akik fél órát sminkelnek az öltözőben, akik számára a trendi edzőruha fontosabb, mint a jól kivitelezett gyakorlat, akik tíz perc futópad után izzadt, de trendi szelfit tolnak a facebookra vagy az instára, szerencsére hamar kikopnak.
Szóval búcsút mondtam az integető izmoknak (is), mert sokáig szeretnék még ujjatlan felsőt hordva imádni tovább a nyarat. Így hát edzem a testem, ami egyébként jót tesz a lelkemnek is. Ám ez egy másik írás témája, olyan hosszú és bonyolult megfogalmazni, mennyi jót és pozitívumot ad. Talán majd egyszer….
Persze ilyenkor azt is meg szoktam kapni, hogy „mert neked van rá időd/pénzed”. Nos, tény, most éppen megengedhetem magamnak. A munkámat nem időhöz, csak határidőhöz kötve végzem, így akár éjjel is dolgozhatok, ha délután edzek. A gyerekeim nagyok, nem kell utánuk rohangálnom, bár az is tény, kicsi koruktól úgy szocializáltam őket, hogy nem királyfik és királylányok, akiknek kocsival kell hurcolni a fenekét az iskolába. Régóta önálló, ügyes gyerekek. De arra is emlékszem, amikor nem volt pénzem, és időm se sok, hogy edzőterembe járkáljak. És tudom, az életben mindig van fenn és lenn, sosem tudni, mikor lesz ilyen ismét. Akkoriban szereztem be itthonra súlyokat, már ha éppen volt egy kis pénzem, hogy használtan vegyek. Addig pedig ásványvizes flakonokat emelgettem, mondjuk abban a fél órában, amíg főtt a levesem. És nem, nem nőttek integető izmaim sem, mert arra volt igényem. Közel sem voltam olyan edzett, mint most, de elégedett voltam a formámmal, és azzal, hogy nemet mondtam az igénytelenségre. Nemet mondtam mindenre, ami az én saját magammal szembeni elvárásaimnak ellent mondott, és ugyanígy tettem mindenkivel, aki kritizált vagy kifogásokat keresett helyettem, a számomra.
Azt persze, hogy kinek milyen igényei vannak magával szemben, mindenki maga határozza meg. Nekem ez, másnak más. El- és megítélni más igényeit nem szabad. Erre is nemet kell mondani. Az ő életét ő éli, neki kell szeretnie, én pedig akkor tudom szeretni, ha ő elfogadja. Tehát nemet kell mondani a gonosz és irigy kritikára.
Persze nemet mondani sokszor nehéz. Nekem sem megy könnyen. Rengeteg olyan élethelyzet adódik, amikor az ember képtelen rá. Képtelen vagyok a nem kimondására akkor, ha a gyerekeim, a barátaim segítséget kérnek tőlem, ha elesett embert látok, ha kidobott állattal találkozom. Sokszor erőmön felül vállalok el munkát, grátisz, csak mert megkér rá valaki, akit kedvelek, vagy szeretek. Pedig bizony sok ilyen esetben is jó lenne tudni kimondani azt a fránya szót. Mert az erőnk véges, és ha elaprózzuk, meggondolatlanul osztogatjuk a segítséget, az ingyen munkát, a felebaráti szeretetet, akkor előbb vagy utóbb azzal szembesülünk, hogy saját magunknak mondunk egyre gyakrabban nemet.
