Egyszerű a dolgok nem működését a pénzre, pontosabban annak hiányára fogni. Régóta vesszőparipám, hogy sem az oktatásban, sem az egészségügyben nem ez a problémák elsődleges oka. Értem, persze, hogy számos helyzetben lehetetlent (és sokszor értelmetlent) várnak a dolgozóktól, s az állandó megfeszülés, csúcsra járatottság kiégetté teszi az embereket.  

Azonban a valódi problémát az emberi tényezőben látom. Maradjunk most az egészségügynél. (Az oktatásról már sokszor írtam.)

A rendszer bukdácsolásának, a páciensek kiszolgáltatottságnak, az egészségügyi ellátórendszerbe történő bekerüléstől való félelmeiknek valódi okát a fásultságban, ingerültségben, frusztrációban, nemtörődömségben, felületességben látom. Amit a páciens a bőrén és lelkén tapasztal. Úgy beszélnek és viselkednek vele, élnek vissza a betegsége okán már amúgy is kiszolgáltatott helyzetével, hogy azt érzi, őt az egészségügyi rendszer (amiért egyébként fizet) nem is veszi emberszámba. A magánrendelőkbe sokan azért menekülnek, mert ott megkapják az emberhez méltó bánásmódot. Inkább kifizetik, csak beszéljenek velük úgy, hogy a már amúgy is meglévő problémáik mellé ne kelljen még a megalázottság, kiszolgáltatottság érzéseit is felvenniük. Ugyanakkor, mivel a legtöbb ember a bőréből nem tud kibújni: magánrendeléseken is belefuthatunk arroganciába bújtatott korlátoltságba, felületes hozzáállásba, időrabló csúszásokba.

Nem szeretnék hajmeresztő eseteket, saját tapasztalatokat hozni a magyar egészségügyből. Feltételezem, ilyen mindenkinek van a tarsolyában.  

Most inkább arról szeretnénk írni, milyen a doktor néni, akivel öt éve találkoztam, s akihez azóta is bármikor fordulhatok az egész családommal együtt. A hét bármely napján, személyesen, viber vagy skype segítségével, ahogy éppen mód van rá. Influenza szezonban naponta kétszer is.

Itt kaptam életemben az egyik legtöbbet. Őszinte érdeklődést, felém fordulást, figyelmet, időt. Jelenlétet a beszélgetéseinkben. Megerősítést a valóságomban. Impulzusokat, amelyek nyitogatták a szememet. Lehetőséget, ahonnan tovább tudtam lépni. Nem ítélkeztek felőlem, hanem magyaráztak és segítettek. Sokszor és hosszan. Szeretettel. Rengeteg türelemmel és rám fordított idővel. Kicsomagolódtam, mint a hagyma közepe. Levelenként. Olyan tabukat döngettünk, hogy a világot a négy sarkából ki lehetne fordítani, ha a közgondolkodás szembe tudna nézni velük.

Odaadást, a munka és élet iránti szenvedélyt, nyíltságot, elképesztő erőt és bölcsességet találtam. Folyamatos gondolkodást, szintetizálást. És egy hús-vér embert, egy nőt, egy életet. Példát.

Megtanultam és megtapasztaltam – sok más mellett –, hogy minden testi és lelki tünetnek oka és logikája van, amelyre magyarázatot az életünkben, a múltunkban, családi és emberi viszonyainkban kereshetünk, s a gyógyuláshoz szükséges változtatásokat is ugyanezekben a szférákban kell meglépnünk. A boldogságunkat pedig mindig, minden ellenkező híresztelés ellenére, szem előtt kell tartani.