Sokat tanulok és reflektálok magamra a nyolcéves gyerekem reakcióiból, megnyilvánulásaiból. Is. Mostanában eljön velem táncházba. Időnként a lépéseket is elkapja. Mindenesetre élvezi. Táncol, beszélget, figyeli az embereket. A múltkor a következő megfigyelést tette, és érvelt mellette:

- Mama, szerintem ő ott a Zsolti bácsi lánya! Akivel most beszélget!

- Nem hiszem – válaszoltam –, szerintem inkább a barátnője.

- Mama, az nem lehet! Nem lehet a barátnője, biztosan a lánya! Zsolti bácsi már legalább negyvenéves, ez a lány meg úgy húsz!

- Nem baj, Huba, a kor nem számít – feleltem, majd bevetettem a végső érvet –, és Zsolti bácsinak nincs is lánya…

Ebben a korban még annyit változnak és fejlődnek a gyerekek, hogy maguk között bizonyos szituációkban 1-2-3 év korkülönbséget is hatalmasnak éreznek, noha a közös játéknak a korkülönbség önmagában nem akadálya. És jól emlékszem arra, kamaszként mekkora korkülönbségig merészkedtünk, s nagyjából hol húzódott a határ, ahonnan már túl távolinak éreztük magunktól a másik nem képviselőjét ahhoz, hogy vonzódni tudjunk hozzá. Ez az olló persze, ahogy haladtunk előre a korral, egyre nagyobbra nyílt. Mindkét irányba.

Amikor az érettségi vizsgák idején az osztálytársnőnk egy harmincéves férfivel kezdett járni, nem értettük, mit eszik a lány azon az öreg hapsin, s azt sem nagyon tudtuk hova tenni, mi érdekeset talál egy  harmincéves a maga életvitelével egy középiskolásban, miért nem állapodott már meg egy hozzávaló feleség mellett és nevelget gyerekeket, mint más rendes ember ebben a korban. A párhuzamos osztályba járó évfolyamtársnőnk harmincnyolc éves pasijától meg kifejezetten viszolyogtunk és tartottunk, mert végképp nem tartottuk normálisnak egy ilyen korú férfi érdeklődését egy gimnazista lány iránt, gyakorlatilag az apánk lehetett volna. Az osztályfőnökünknél – szintén férfi – mindenesetre idősebb volt (persze, a lányt sem értettük). Ha már említettem az osztályfőnökünket: magas, sportos, helyes, szakmailag kiemelkedő, harmincas férfi volt, orvos feleséggel – akivel a középiskolás évei óta egy párt alkotott – és két gyerekkel. Ugyan előfordult, amint matematika órán az első padban ülve azon kaptuk magunkat a barátnőmmel, hogy magunkról megfeledkezve a fenekét bámuljuk, milyen jól néz ki, amint kekiszínű nadrágjában le-föl járkál a tábla előtt, és fogalmunk sincs arról, mit magyaráz, de ebben ki is merült minden érdeklődésünk iránta. Anyukáink mondogatták ugyan, milyen helyes és jól néz ki az osztályfőnökünk, de összességében akkor túl nagy volt nekünk ez a korkülönbség ahhoz, hogy a vonzó férfit meglássuk benne.

Nem tudom, a világ változott-e azóta, vagy én (is). Valószínű mindkettő. Ma már inkább a lelkek összekapcsolódását látom két ember vonzódásában egymás iránt. Amely lehet pillanatnyi, vagy bizonyos időszakon át tartó, amíg fejlődésük párhuzamosan halad, illetve dolguk van egymással életük azon időszakában, s néha egy életen át tartó. Nevezhetjük kémiának is, ki hogyan szeretné. És semmi köze a korhoz. Semmilyen irányban. Bár látom, hogy emberek harcolnak a társadalmi konvenciók miatt saját magukkal, hogy megtalálják a „hozzájuk illőt”. És közben nem veszik észre a hozzájuk illőt. Elmennek mellette. Vagy kizárólagosak: csak akkor, ha egészen lehet, vagy ha nem, akkor inkább sehogy. Érdemes nyitottnak lenni. Saját magunkra. A sors nem mindig olyan formában és azzal a tartalommal hozza elénk a kapcsolódás lehetőségét, ahogyan az tipikusan elvárt. Egyébként semmi sem tipikus. Az sem, ami annak látszik.