A hülyéknek, az iróniára genetikailag alkalmatlanoknak és a nyárspolgároknak előre szólok: provokatív tartalom következik.

Szombat délután, játszóház. Temérdek visongó gyerek. Nem tudom, polkorrekt-e kimondani, de őszintén megvallva, félelmetesek. Ordítva tombolnak, szaladgálnak, nyáladzanak, sírnak, hisztiznek, kurjongatnak. A bolondok háza egy chillout központ ehhez képest, ahol Zorán számok szólnak szimfonikus feldolgozásban. De ez itt death metál!

Persze mi, szülők is bolondnak tűnünk. Idült vigyorral örülünk, ahogy a gyermekeink csattakosra izzadva, magukból kikelve jócskán alálépnek a Homo sapiens szintjének. A mellettünk szintén idült és erőltetett mosollyal elsétáló másik szülőre vicsorogva vigyorgunk, ami felszínesen annyit jelent: "minden rendben, de jó itt", tudatalatt viszont: "Téged is bepaliztak, te nyomorult pára, most már vágjunk jó képet hozzá"! 

Friss házasok, gyermekvállalási tervekkel inkább kerüljék az ilyen helyeket. De a helyzet az, meg is vethettek érte, hogy apaként is rettenetes itt lenni. Elviselem, mert ez a társadalmi elvárás. Játszom a jó apukát, aki aggódva figyeli a csemeték játékát, de a diszkomfort érzéstől lassan ki kell hívjak egy másik apukát verekedni.

Kint nyári ítéletidő tombol. A meteorológiai jelentések szerint akár 800 mm csapadék is hullhat. Azt mondják, az nagyon sok, de én az egészből annyit érzek, hogy egy nyugis, szellős erdei kirándulás helyett egy műanyag focikapu tövében ülök, és mit nem adnék egy rohadt babzsákért. Pedig utálom a babzsákot...