Sokat tűnődöm azon mostanában, mitől lesz valaki magabiztos. Úgy érzem, én az átlaghoz képest elégedettebb vagyok magammal. Nem azért, mert szebb lennék, vagy okosabb másoknál, hanem mert megtanultam elfogadni magamat. De hogy mi is kell ehhez?

Kamaszkoromban rettentő csúnyának láttam magam. Sovány voltam és szemüveges, nulla kisugárzással. Természetesen nem is kaptam sok pozitív visszajelzést, mivel sugárzott belőlem a saját magammal szembeni elégedetlenség. Emellett pedig zárkózott voltam, kevés barátom volt.

Egyik nyáron két hetet Erdélyben töltöttem egy biciklitúrán, ahol egy rendkívül nyitott, barátkozós, befogadó társaságot ismertem meg. Itt végre senkit se érdekelt, hogy nem én vagyok a legdivatosabb lány, hanem elfogadtak, kíváncsiak voltak rám. RÁM. Ezután kezdtem kinyílni, és sorban jöttek a pozitív visszajelzések. Mostanra pedig úgy érzem, tényleg a helyemre kerültem.

Azóta tíz év telt el, és volt több hullámvölgyem, amikor nem éreztem a magabiztosság erejét. De azt gondolom, nem tudnék így érezni, ha nem kapnék nap mint nap pozitív visszajelzéseket. Mindenkinek olyan párt kellene választania, akitől megkapja a napi pozitív üzenetadagját. Akinek évek múltán is felcsillan a szeme, ha meglátja, mert őt tartja a legszebbnek a világon. És büszke rá, bármit is ért el.

Szerintem ez a nagy titok: a szeretet és a megbecsülés. Nem érdekel, hogy mit gondolnak rólam azok, akiket nem szeretek. Megkaptam már, hogy magas vagyok, túl vékony, kicsi a mellem. De soha nem leszünk tökéletesek mindenki számára. Viszont a pozitív visszajelzéseket igenis higgyük el a szeretteinknek, vegyük körbe magunkat pozitív emberekkel, mert igenis bennünk is megvan az a plusz. Mert nem a súlyon, magasságon, hajszínen múlik, hanem a belső fényen. És ha megtaláltuk, vigyázzunk rá, hogy még sokáig ragyoghassunk, és mások szemében visszatükröződve egyre magabiztosabbak legyünk.