Imádom a pszichológiát, rengeteget olvasok ebben a témában az önfejlesztéstől a gyerekek viselkedésén keresztül a kötődésekig. Tanult emberek azt mondják, felnőttkori kötődéseink kisbabakorban alakulnak ki.

Nagyon fontos, hogy az édesanya az első néhány hónapban felveszi-e a kisbabát, ha sír. Sokáig gondolták azt, hogy ezzel elkényeztetjük a gyereket. Mára kiderítették, hogy épp ellenkezőleg, ekkor alakul ki a bizalom alapja. Azok, akik szeretetteljes, támogató közegben nőnek fel, sokkal könnyebben alakítanak ki baráti és párkapcsolatokat is és könnyebben is tartják fent ezeket.

Életünkben az első három év a legmeghatározóbb, fontos a látott minta - a szülők együtt vannak-e, hogy kommunikálnak, illetve, hogy a gyermek igényeire, hogy reagálnak. Nyilván nem lesz minden gyerekből teljes csőd felnőtt korára, akik felé nem fordulnak elég szeretettel és türelemmel, de sokszor tényleg nehezebben találnak párt, illetve az elvált szülők gyerekei nagyobb arányban is válnak el.

Azt gondolom, nem kell a hátterünknek meghatároznia bennünket. Ebben a kérdésben is nagyon fontos a tudatosság. Felmérni a hiányosságainkat, fejleszteni őket és elsősorban nem elmenekülni egy kapcsolatból, vagy ne adj Isten, házasságból csak azért, mert problémáink vannak. Ha a kapcsolatunk mélyére nézünk, sokszor kiderül, hogy a konfliktusok nagy része elsimítható. A huszonegyedik század nyomja ránk a kényszert, hogy mindent el kell dobnunk, ami elromlott, semmi nem javítható meg. Ragaszkodjunk azokhoz, akik szeretnek minket, és akiket mi is szeretünk, és gondoljunk arra, hogy mi is az, amit megszerettünk a másikban.