A Mérleg jegyében születtem. Ez a „pecsét” egész eddigi életemre kihatott, és nem valószínű, hogy ez változni fog. A folyamatos egyensúlyra törekvés, a megfelelési kényszer évekig rabláncként húzott vissza. Kemény önfejlesztésen vagyok túl, hogy néha-néha kiszakadjak ebből a rabságból. Nem voltam képes nemet mondani, és a mai napig sem sikerül annyiszor, ahányszor szeretnék, vagy ahányszor kellene. A fejemen ugrálhatnak, a véremet szívhatják, kihasználhatnak a végsőkig azok, akiknek a radarjai jelzik, hogy „lúzer” van a közelben. Ez a folytonos egyensúlyozás felemésztett, a folytonos törekvés, hogy „mindenki legyen egy nagy boldog család a világon”, szintén. Olyannyira kívántam mindenki más életét élni saját maga helyett, mindenkinek segíteni, hogy az én lelkem ment gallyra, és az én életemet nem élte senki, legfőképpen én nem.

Az akkori szerelmem nehezen birkózott meg a tudattal, hogy a barátnőjét mindenki dróton rángathatta, ő nem a jószívű csajt látta bennem, hanem a szarvakat növesztő idiótát, aki képtelen a maga javára ítélni, és akár a saját érdekeit szem előtt tartani. Ő csak élhetetlennek nevezett, értsd így: nem e világra való. Közös hétvégéket mondtam le a kollegáim kérésére, utolsó forintokat adtam kölcsön, amit sosem láttam többé, és apróság, de engedtem, hogy mások felfalják az ebédem, vagy a szabadidőmet mások osszák be. Ilyen voltam, s talán vagyok is, csak ma már tudatosabban, ép ésszel és észérvekkel vagyok képes dönteni, hogy a mérleg melyik serpenyőjét szeressem. A nagyban gondolkodás, a mérlegelés ma már szinte flottul megy, mert általában a szívemre hallgatok az eszem helyett, így tökéletesítettem az orosz rulettként működő „vagy-vagy effektust”, de képtelen vagyok eldönteni, mit kívánok ebédre, vagy hova menjünk kirándulni.

Szeretem a békét, ahogy öregszem, egyre inkább. A békét szolgáló engedékenységem sokszor a hibáim forrása is. Gyűlölöm a hangos szót, a kiabálást, mégis rengetegszer éltem én is vele, mert elég egy kis diszharmónia, máris kizökkenek az egyensúlyból. Ez sokáig megrémített, és fogalmam sem volt, hogyan kezeljem, így a poklon át vezetett az utam a mennybe egy pillanat alatt, főleg ha erős érzelem vezérelt. Szeretem a szépet, a harmóniát, a család egységét, a meleg, békés otthont, ahol minden mesébe illő, szeretem, ha szeretnek, ha bókolnak, ha udvarolnak, ha terveket szőnek velem a mában, a jövőben és úgy kompletten az egész életben. Olyan férfit keresek, aki ugyanerre vágyik, aki nem(!) képes egyensúlyban tartani, mégis képes az én szeretetnyelvemen beszélni. Nehéz ügy, tudom.

Sok minden változott bennem az évek alatt, bár az alaptulajdonságok kőbe vannak vésve mindenkinél. De ma már büszke vagyok, hogy határozottan ki tudok állni magamért és a szeretteimért, mert az igazságérzetem hatalmas, a konfliktuskerülő énemnél is hatalmasabb. Büszke vagyok arra, hogy ma már tudom és vallom is, hogy nem szerethet mindenki, hisz én sem szeretek mindenkit, és ezt nem is rejtem véka alá. Ma már tudom, hogy az én életemet nekem kell élnem, nem dönthetnek helyettem, és aki csak ad, de nem fogad el cserébe semmit, nem érdemelheti meg azt, amire vágyik. Nem mondhatok le vágyakról, célokról, szerelmekről csak azért, mert valaki érdekei sérülnek ezzel, mert mindenki ellenem van, mert azzal foglalkozom, hogy mit gondolnak rólam mások. Hosszú utat jártam be idáig is, és még hosszú az út előttem, de a végső célom, hogy egy saját, személyes kisvilágot alakítsak ki magam körül, magamban, ahova azt engedek be, akit én akarok, és amin nem hatolhat át a gonosz.