Azt már sokan valljuk és értjük, hogy erővel, hangos szóval, fenyítéssel és megszégyenítő módszerekkel gyereket nevelni, tekintélyt szerezni, fenntartani nem lehet. Ezek az eszközök inkább csak betörésre, megtörésre alkalmasak. Elengedhetetlen azonban, hogy a normakövetés, békés, erőszakmentes együttélés ne félelemből fakadjon, hanem meggyőződésen, belátáson, internalizáción alapuljon. Mert az lesz valódi és tartós.
Sokan látjuk már azt is, hogy az a fajta otthoni és iskolai (óvodai) nevelési módszer, gyakorlat, amiben a mi generációnknak (középharmincas korosztály) általában része volt, oda vezetett, hogy még a keresőknek, a tudatosaknak is évekbe telik eljutni oda, hogy a gyerekkorukban - a sérült lelkű felnőttektől - szerzett sérüléseiket felismerjék, és elkezdjék gyógyítani, kimászni belőle, vagy esetleg tudatosan együtt élni ezekkel.
Szerettem olvasni Móricz Zsigmond Légy jó mindhalálig című regényét, de sokáig nem értettem, és olyan furcsán nyomasztott: a hideg-rideg pedagógusok hogyan tudták Nyilas Misit olyan könyörtelenül meghurcolni, s ő miért nem állt ki magáért... És valahol nagyon zavart. Rossz érzést keltett bennem. Azért, mert találva éreztem magam. Mert én is számtalanszor kerültem a (tanult!) tehetetlenségem, bénultságom fogságába.
No, de „rend” volt, kérem, mondanák most sokan. Lehet. De miféle? Milyen áron? Az ilyen rend meddig tart, mi tartja fenn, mi mozgatja? Mekkora torzulást idéz elő a lélekben? Mindez hova vezet?
Már sokan értjük, miből mi lesz, s hogy nevelni példával és mintával lehet. Vagyis, nem az számít elsősorban, mit beszél a szülő, hanem az: mit és hogyan tesz, milyen mintát ad a gyerekének.
„Nevelés szerintem nincs, csak együttélés a gyerekkel. Hiteles együttélés a gyerekkel.” (Vekerdy Tamás: Az érzelmek útján; Szülők iskolája, 154. oldal, Saxum Könyvkiadó, 2013.)
De képes-e erre a mi generációnk általában, következetesen, s elsősorban hitelesen? Rálátunk-e sérüléseinkre, túl vagyunk-e azokon, hitelesen éljük-e a saját életünket, a saját életünket éljük-e egyáltalán?
Ma sokan ott tartunk, hogy kivettük az „erőszak és megszégyenítés mint fegyelmezési eszköz” lábat a nevelés asztala alól, ami valamilyen rendfenntartásra volt hivatott (külső kontroll), de még nem tettük megfelelően a helyébe - tehát billeg az asztal - az otthoni és környezeti példát, amit a gyerek követhetne, amiben biztonságosan és egészségesen szocializálódhatna, amit internalizálhatna, meggyőződésből követhetne (belső kontroll).
Láthatóan kialakult egy káosz, egy űr a nevelésben.
S mi van most? Anya és apa épp csak gyógyulgat, miközben ezzel párhuzamosan gyereket nevelne, a napi elvégzendő munkamennyiségről már nem is beszélve. Anya és apa kapkod, ideges. A gyerekre átragadó feszültség pedig hamar a másokkal és önmagával (!) szembeni türelmetlenségben, a frusztráció különböző megnyilvánulási formáiban manifesztálódik (kifelé irányuló agresszió vagy befelé irányuló önpusztítás formájában). Innen pedig már csak egy lépés: az iskolai közösségben állandóan hullámzó indulatok, csúfolódások, balhék, mint a feszültség levezetésének és folyamatos újragenerálásának módjai. Ez tapasztalható kisebb-nagyobb mértékben az oktatási intézményekben.
Megtaláljuk-e végre a helyünket szülőként, hogy a gyerek is megtalálja magát a gyerekszerepben?
Optimista vagyok. Nem lehet szintet lépni fészkelődés, némi bizonytalanságérzés, próbálkozások és tapasztalások nélkül. Csak tartsuk meg továbbra is jó szokásainkat: a dolgokat nevükön nevezni, és mindig késznek lenni az álláspontunk felülvizsgálatára az új tapasztalatok és információk birtokában.