Van egy nagynéném, becenevén Cana. Amikor én megszülettem, a Cuni becenevet kaptam. Az unokahúgom pedig Cina lett. Cana örökké Cana maradt, de a Cunit és a Cinát ma már senki sem használja, kiskamasz korunkban megharcoltunk vele és elhagytuk ezeket a borzalmas neveket. Pedig gyerekkorunkban szerettük, ha így hívtak. Sőt, én kicsi koromban koromban arra a kérdésre, hogy hívnak, kizárólag azt voltam hajlandó válaszolni, hogy "csak Cuni”.
Ma már Jucusnak, Jucinak, Jucónak hívnak, akik kedvelnek, de játszik még a Jucc, a Juckó és a Jucmák is. Ma már a Juditra is hallgatok, bár sokáig nem szerettem. De miután sokan mondták kedvesen, tisztelettel, szeretettel, valahogy megtelt pozitív tartalommal. Kevesen tudják, de Szent István egyik testvérét, Géza fejedelem és Sarolt elsőszülött lányát is Juditnak hívták, én meg imádom az István, a királyt, szóval simán belehelyezem magam a sztoriba és ez is sokat dob azon, hogy szeressem a nevem. A Jutka az egyetlen formája, amire nem vagyok hajlandó hallgatni, úgy érzem, az nagyon nem én vagyok.
Nem ritka, hogy a gyerekekre iszonyatosan idióta beceneveket aggatnak, aztán, ha nincs szerencséje, örökké úgy marad szegény. Pedig, mielőtt megszületik a baba, van néhány hónap arra, hogy egy igazán szép, nekünk tetsző, jól becézhető nevet válasszunk neki, amit szeretni fog ő is és az egész család. Aztán néha mégis félrecsúszik valami; így lesz valaki egész életében Öcsi vagy Totya vagy Picur, még 120 kilósan is. A másik, amikor hordhatatlan, szokatlan keresztnevet kap a gyerek, és ezt próbálják egy becenévvel kompenzálni. Nem lett volna egyszerűbb normális nevet adni neki? Ezeket a dolgokat sosem fogom megérteni.
Aztán ott vannak a párkapcsolatban szokásos becenevek. Biztos van ellenpélda, de én úgy vettem észre, hogy azok, akik állatneveken szólítják egymást, általában nem sokáig húzzák együtt. Nyuszi, Cica, Maci - tuti szakítás a vége. Infantilis nevek, infantilis kapcsolat. Mondom, biztosan vannak, akik 30 éve együtt vannak úgy, hogy állatozzák egymást, de az eddigi tapasztalatom az, hogy inkább szakítás a vége. Volt egy exem, aki Kicsimnek hívott. Egy 100 kilós nőt! Kevés volt a fantáziája, vagy túl bensőségesnek érezte volna a Szívemet, a Drágámat vagy a Kincsemet. Aztán vannak olyan párkapcsolatok, ahol a gyerek születése után Apa meg Anya van. Pszichológusok szerint nem működik, mert csak a szülőt látják egymásban, nem a nőt és a férfit, de a gyakorlatban meg valamiért mégis beválik. Legalábbis úgy látom, hogy az ilyen párok hosszú távon is boldogok.
Vannak családok, ahol annyira elterjedtek a becenevek, hogy ha valakit a keresztnevén szólítanak, azt szinte sértésként élik meg. Hollandiában él egy olyan szokás: valaki kap egy keresztnevet és egy vezetéknevet, ám emellett van egy olyan keresztneve, ami nem hivatalos, mégis az egész család és a barátok is úgy szólítják. Na, ez fura lehet. Igaz, én is ismertem olyan Irént, akiről sok év múlva derült ki számomra, hogy valójában Terézia. De ismertem olyan férfit is, aki a húszas évei végén teljes mértékben új vezeték- és keresztnevet vett fel. Ebben az a kényelmetlen, hogy biztosan mindig lesznek olyan ismerősök, akik a régi nevén hivatkoznak rá. Ő hiába állna át az új névre, ha a mindig lesznek, akikben ő még a régi néven él.
A számmisztika szerint nagy jelentősége van, milyen néven születünk, de a becézett név, valamint a férjezett név is hozzátesz a személyiségünkhöz. Ki lehet számolni, vagy számoltatni a nevünkhöz tartozó képletet és ez jó iránymutatás lehet. De ennél is fontosabb, hogy csak akkor lehetünk önazonosak, ha nem arról szól minden napunk, hogy mennyire utáljuk a nevünket. Szeressük meg vagy változtassuk meg? Nos, ha valami olyan jelentést hordoz, amivel nem tudunk azonosulni, akkor akár a megváltoztatás is szóba jöhet. De talán, ha szeretetteljesen, kedvesen használják a nevünket, akkor a legtöbb esetben a nevünkkel kapcsolatban jó érzések lesznek bennünk. Mert ez egy fontos része az önmagunkkal való kapcsolatnak!
(Fotó: iStock)
(Az írás 2017. április 8-án jelent meg.)
