Lajos bácsi és Rózsika néni egy külvárosi panel magasföldszintjén múlatják a sokszor hosszúnak tűnő nyugdíjas napjaikat. A környék infrastruktúrája elég jó, a sarkon van egy Aldi, nem sokkal messzebb egy Tesco, van egy Penny Market és egy drága, de rossz CBA is a közelben. Gyógyszertár, háziorvosi rendelő és egy haldoklófélben lévő őstermelői piac, no meg egy kínai áruház is található három utcával odébb. Mi kell más?
A hetente változó akciókról folyamatos tájékoztatásban részesülnek a környék lakói, az egyik panel szemfüles közös képviselője gyakran piros filccel be is keretezi, és a postaládák melletti hirdetőfalra kiteszi az aznapi kihagyhatatlan ajánlatokat. Ezen a környéken mindenki mindennel képben van. Nem hozhatnak úgy a Pennybe akciós újburgonyát, hogy Lajos bácsi és Rózsika néni ne tudjon róla. De ez a derék nyugdíjas házaspár sok minden mással is tisztában van.
Lajos két éve nyugdíjas, abból igazából csak egy hónapot töltött otthon, utána biztonsági őrként elhelyezkedett négy utcával arrébb egy újonnan nyílt DM-ben. Mivel még nincs hetvenéves, éppen hogy alig múlt hatvan, így kapva kapott ezen a lehetőségen, hiszen gyalogtávra van ez az új munkahely, még nyugdíjas bérletet sem kellett vennie. A DM-ben napi nyolc órát tölt el, tisztaságban, rendben, pelenkák, mosószerek és körömlakkok társaságában, heti vagy havi diszkontáron hazavihető különleges termékek bűvöletében. Így esett meg, hogy Rózsikának már van otthon 3 D-s, csúcsszuper valamilyen német márkájú samponja, evett már szárított Shiitake gombát és mindenféle bébiknek készülő gyümölcspüréket, mert annyira olcsó volt, és az a szép, igazából soha nem látott gyönyörűséges gyümölcsözön az ital dobozán teljesen elvarázsolta Lajost. Rózsika kevés sikerrel de kipróbálta már a hideggyantát is, Lajos rendszeresen visz haza mindenféle WC-illatosítókat is. Azt mondta, úgy érzi, valamilyen örökifjúság időtlen káprázata lengi be az egész üzletet - lehet, hogy nem pont így fogalmazott, de ez volt a lényege.
Aztán persze azért problémák is adódnak olykor-olykor. Először is a Lajos mindenféle sérvei, combprotézise sokszor bemondják az unalmast a napi nyolc órai járkálás végére, így fordulhatott elő, hogy egyszer, még az első héten biciklivel ment dolgozni, de estére képtelen mértékű ízületi fájdalmak kezdték gyötörni, tulajdonképpen megmozdulni sem bírt, leült és nekitámaszkodott a falnak, úgy várt órákig, mire magához tért és képes volt hazacammogni. Egy pillanatig arra is gondolt, hogy mentőautót hív, aztán meg arra, lehet, hogy egy taxi is elég lenne, de ez utóbbit gyorsan kiverte a fejéből, mert aznapra is csak 500 Ft-ot vitt magával, hogy még véletlenül se költsön többet, mert igazából nincs is miből. Szóval nem lett volna pénze taxira, így kivárta, amíg járóképes állapotba került, addig az ebédre csomagolt lebbencsleves maradékát kortyolgatta.
Ezt a rosszullétet elmondta a háziorvosának, aki csak hümmögött, csóválta a fejét és azt mondta, nem kéne ennyit dolgozni, kicsit vissza kell venni a tempóból, persze számolni nem kezdett utána, hogy a két nyugdíjból mitől lesz majd mondjuk egy kicsivel több, csak legalább annyival, hogy ne kelljen a gyerekektől kérni pénzt, ha elromlik a mosógép, meg ha kellene egy új tévé. Nem, a háziorvos más költségeit nem számolja, még a receptre felírt havi gyógyszeradagjuk összegével sincs tisztában, pedig már az is viszi az egyik nyugdíj felét. Mindegy, nem is ezért látogatja Lajos olyan gyakran mostanában a rendelőt, hanem azért, mert úgy döntött, életében először el akarja vinni Rózsikát gyógyfürdőbe. De kellene hozzá beutaló, mert vidékre azért mégsincs pénzük elutazni, szállást fizetni, meg vonatot, hanem már ki is gondolta, hogy a legtökéletesebb választás a Széchenyi Fürdő lesz, oda el tudnak jutni tömegközlekedéssel, ott eltöltenek pár órát, szendvicset visznek, max egy pofa sört isznak valahol, és meg is lesz a nyári program, és ezt, ameddig a beutaló tart, megismétlik még párszor.
Minden rendben is volt, a beutalót Lajos megkapta, a húszéves fürdőruhákat is előbányászták a ruhásszekrényből, gumipapucsokat, köntösöket is beszereztek a kínaiból. A régi, szép idők balatoni lázában égtek mindketten, olyan lelkes izgatottsággal szálltak fel a buszra, csomagokkal megpakolva, mintha egy komoly nyaralásra indulnának. És amolyan elfeledett, nyári romantikus révület fogta el mindkettőjüket, ahogy megpillantották a Vajdahunyad várát, ahogy sétáltak a Ligetben, valamilyen elmúlt, de foszlányaiban visszatérő boldog önfeledtség öröme, hogy most semmi más dolguk nincs, csupán annyi, hogy egyik medencéből a másikba sétáljanak át, közben, ha felszabadul egy-egy műanyag szék a teraszon, akkor vizes fürdőruhában kiülnek a napra és hátradőlve, behunyt szemmel megpróbálják elhinni és elfogadni azt, hogy igenis jó élni, jó megöregedni, szép az élet, csak nagyon rövid.
Valamikor fiatalkorukban voltak is a Széchenyi Fürdőben, Lajos egy időben teremőr volt a Mezőgazdasági Múzeumban, Rózsika egy Dózsa György úti takarékszövetkezetnél dolgozott, de onnan még a rendszerváltás előtt eljött, és régi vágyát válthatta valóra, mert titkon mindig a divat érdekelte, így egy nagykörúti Aranypóknál helyezkedett el. Micsoda szép idők voltak azok! Lajosnak mennyi hibátlan, kifogástalan zoknija és alsóneműje volt! És azok a kiváló minőségű, valóban gyapjú pizsamák, amiket Rózsika a karácsonyi bónuszából megvásárolhatott! Ez is a múlt, és ez a sok emlék, az évek, évtizedek egymásutánja, most ezen a nyári gyógyfürdőzős kiruccanáson mind felelevenedett. És elindultak újra, minden héten, kivárva Lajos szombati munkanapját, a végén inkább még dobozos sört is csomagoltak, nem hagyták, hogy bolondot csináljanak belőlük a belvárosi árak.
Lajos és Rózsika nyár végére pirosas barnára sült a napon a Széchenyi Fürdő teraszán, a sok úszás is meglátszott már rajtuk. Az utolsó fürdőzős nap végén, hazafelé egy megállóval előbb szálltak le a buszról, elmentek a háziorvosi rendelőbe, amúgy is fel kellett íratni a gyógyszereket, de azért vittek még egy doboz konyakos meggyet a doktor úrnak és megköszönték a nyaralást.
