Jóképű vagyok, oké. Nem kétajtós szekrény, nem tesztoszteronbomba, de nem is nyüzüge kisfiú. Egy átlagos férfi, aki átlagosan öltözködik, talán még ápolt is. Nem viselek óvodásokra méretezett, tapadós pólót, forrónadrágot és belebújós mamuszt. Ilyen ruháim otthon sincsenek. Multinál dolgozom, szerencsére egy személyiséggel rendelkezem, és nem vedlek át éjszakánként „szajhává” sem. Családom van: feleségem és egy kétéves kisfiam. De ez sem véd meg manapság.

A jegygyűrű ott az ujjamon, akár másoknak jelzésként is, hogy foglalt vagyok és szeretek valakit. Egy NŐT szeretek. Hány és hány sztori szól arról, hogy a nőket a legkevésbé sem zavarja a férfi ujját díszítő gyűrű, sőt még nagyobb kihívássá válik így a hódítás, de az én történetem más.

A nők többsége visszavonul, ha „nem veszem a lapot”, ám vannak férfiak, akik kevésbé. Igen, férfiak. A cégnél, ahol dolgozom, sok meleg férfi kapott munkát. Hogy valóban homoszexuálisak-e, és a kor, amiben élünk, segítette-e őket a fényre, vagy csak divatból és szórakozásból viselkednek nőket megszégyenítő módon nőként, azt nem tudom, de valójában nem is érdekel. Egy dolog érdekel: az, hogy naponta kellemetlen szituációkba kerülök miattuk, mert pofátlan módon közeledni próbálnak, a társaságom keresik, és az én értékrendem szerint túlmennek egy határon.

Kérdem én a szivárvány felhőn ülő, „öleljükmegegymást”, „mindenkiegyenjogú”, „szegénymelegek” jogvédőket, hol vannak az én jogaim? Hol van az én szabad terem, amibe kényük-kedvük szerint belerondítanak olyanok, akik kimondottan zavarják a privát szférámat?

Miért nem lehet tiszteletben tartani, hogy heteroszexuális férfi vagyok – nem, nem csak hagyománytiszteletből, hanem tényleg -, és a csontomig hatolva frusztrál és idegesít, ha meleg férfiak akarnak meggyőzni az ő világuk csodálatosságáról?!

Most jön a mondat, melyet az egyet nem értők magyarázkodásként és önigazolásként értelmeznek általában, de azért leírom: semmi bajom a melegekkel, mert tényleg semmi bajom nincs velük. Senkinek nem firtatom a hovatartozását, nem utálkozom, nem minősítek addig, amíg nem másznak a bőröm alá. Addig, amíg nem nekem kell majd másik munka után néznem. Addig, amíg nem nekem kell rettegnem attól, hogy ha csúnyán szólok vissza, hamarjában kinn találom magam az ajtón, mert én homofób és összeférhetetlen vagyok. Addig, amíg tiszteletben tartják a családom szentségét. Addig, és nem tovább… Az éremnek mindig két oldala van. Ez az én véleményem.

(Fotó: Budapest Pride - Béli Balázs)