Ősszel levelet gyűjteni vagy levelet írni és olvasni is nagyszerű dolog. Ezt tudták már a múlt század fordulóján is. Az egyre hosszabbra nyúló őszi esték, a nyári zsúfolt társasági élet után, különösen alkalmas időt teremtettek a gondolatok és érzések összegzésére. Ismerkedjünk meg Gozsdu Elek és Weisz Anna leveleinek részleteivel.

Kevesen tudják, hogy a napjainkban nagy népszerűségnek örvendő, szórakozást és kulináris élvezeteket is nyújtó Gozsdu-udvar névadójának, Gozsdu Manónak az unokaöccse, Gozsdu Elek nagyszerű író volt. A cincár származású (Dél-Balkánon élő románok, ún. makedorománok elnevezése a cincár – a szerk.), gazdag kereskedőcsalád leszármazottja a kevés sikerrel kecsegtető írói pálya helyett, Gozsdu Manóhoz hasonlóan a jogi pályát választotta, főügyész lett. Mindamellett Köd című regénye vagy számos elbeszélése a magyarországi szimbolista irodalom remekművei. Gozsdu Elek prózai munkái között azonban igazán érdekes és szép világot nyitnak meg Weisz Annával folytatott levelezései, amelyek az 1905 és 1915 közötti éveket ölelik fel. A levelezést a Kortárs Kiadó 2001-ben Kertünk Istennel határos címmel kiadta és megismertette az ezredforduló olvasóközönségével is. Ezek a levelek páratlan érzékletességgel vezetnek be két rendkívül érzékeny és érzelmes ember lelkivilágába. Ez a szentimentalizmus azonban az európai és benne a magyar kulturális élet forgatagával egészül ki és alkot különös szépségű egységet. Gozsdu Elek a rajongva szerető plátói szerelmes író, akinek minden mondatából, szavából a szeretett nő csodálatos lénye körvonalazódik.

„Ez a rózsavirágzás olyan szép, hogy szinte imádkozni lehetne előtte. A szépségben való gyönyörködés mindig imádkozást jelent. Az a meggyőződésem, hogy a maga egész lénye Venezia miliőjébe volna a legjobban elhelyezve. A csend, a tenger, a paloták, a színek luxusa: az a sok meghalt és mégis, és most is eleven előkelőség visszafelé való megálmodása mellett – maga a modern ideg-asszony- Veneziának a romjai között is megérzi a maga színes lelkének szépségét és Veneziával való rokonságát…”

Milyen nagyszerű érzés így több mint száz évvel a levelek születése után elmerengeni azon, hogy voltak emberek, idő, akik és ami teret és lehetőséget teremtett arra, hogy a szépség szeretete mind szóban és írásban, tettben és életformában megragadhatóvá váljon. A legszebb szerelmes levelek azonban, mint azt már az élet és a művészet is bebizonyította, a beteljesületlen szerelmekből maradtak fenn. A rajongást a távolság nem hogy megtörte, fékezte volna, inkább rendkívüli mértékűvé fokozta. Most, hogy újra ősz van, idézzük fel Gozsdu Elek egyik őszi levelének részletét, amelyben a szerelmes férfi várakozásáról ír, és merüljünk el egy pillanat erejéig a szavak és érzések szépséges rengetegében.

„Én is két napon át nem tettem mást, mint hogy vártalak téged… vártalak, amikor olvastam, vártalak, amikor ültem, beszélgettem… a lényednek a képe, a lényednek a hangulata mint szelíd melódia kísér engem, és ez a melódia jótékonyan befolyásolja a gondolataimat, és mindent, amit teszek és mindent, amit nem teszek. Nagy megnyugvást érzek az intelligenciád erősségében és a szépségszeretetedben… olyan jó, hogy születtél, olyan jó, hogy vagy, olyan jó, hogy találkoztunk! Te szereted a muzsikát, szereted a szép könyveket és szereted a virágokat… ez a három szeretet a te szentháromságod, és ebben a szentháromságban foglaltatik minden humanizmus…”