Coming out következik: van, amit szerettem a szocializmusban. Ez persze nem a kádári nosztalgia, ami így, még innen a 40-en elég hülyén is adná ki magát, mert nem éltem a „Miénk az ország, magunknak építjük, s ha magunknak építjük, vigyük haza!” mentalitás korában. Azonban a 80-as években voltam gyerek, akkor jártam általános iskolába, s kijelenthetem: boldog kiskamasz voltam. Sok hasznos – és a személyiségemet, mentalitásomat, követendő mintáimat meghatározó – élménynek lehettem részese. Ezek közül a legtöbbet persze a szüleimtől kaptam, de az iskolai közösség és szabályrendszer is nagyban megalapozta, hogy ma az vagyok, aki.

Akkor még nem nyaltuk, hanem gyűjtöttük a bélyeget. A takarékbélyeget. 5-10-15-20-50 forintosokkal álltunk sorba adott napon a tanári asztal előtt, hogy a szüleinktől kapott pénzen bélyeget ragasztgassunk a papírmappába, amit szigorúan a tanév végén lehetett pénzre visszaváltani. És ha szorgosan gyűjtöttük egész évben – értsd: nagylelkűek voltak a szüleink minden héten -, s az addig kapott zsebpénzzel is jól sáfárkodtunk, elég tisztességes summa is összejöhetett a nyári szünet kezdetére. Igaz, annyi lehetőségünk sem volt elkölteni, mint manapság, mert nem sírtunk-ríttunk tabletért, mégokosabb telefonért, légbuborékos sportcipőért, mert nem volt, de egy-két - relatíve - klassz ruhadarab és kiegészítő, illatos radír, csillogós toll már akkor is került belőle. Vagy ha összevártuk a következő évivel, le lehetett cserélni a kinőtt Camping bicajt egy menőbbre. Talán ma sem lenne ördögtől való ilyesmivel motiválni a gyerkőcöket!