Anikó a Frei Tamással készült INTERJÚNK-hoz szólt hozzá először. Röviden leírta a tapasztalatait, hogyan boldogulhat egy nő külföldön. Arra kértük, mesélje el nekünk bővebben is a történetét.
Anikó három éve él Finnországban. Hatalmas bátorság kellett ahhoz, hogy addigi munkahelyén felmondjon, lépjen egy nagyot, s úgy döntsön: szerencsét próbál egy másik országban. A kezdeti nehézségek leküzdése után azt mondja, olyan nyugalom veszi körül, mint a paradicsomban, ezért nincs honvágya. Anikó helyzetjelentése következik Finnországból.
2002-ben elváltam az egyetlen gyermekem édesapjától, aki ezek után huzamosabban külföldön vállalt munkát. 2009-ben Finnországban kezdett el dolgozni egy igen nagy kiterjedésű üzemben. 2010-ben a fiunk leérettségizett, majd kijött nyaralni Finnországba, egy kis városba, Lapuaba. Itt telepedett le ugyanis az édesapja, annak felesége és a feleség két kiskorú gyermeke.
Fiam rendkívül nyugodt természetű, így hamar beilleszkedett, nagyon megtetszett neki a hely és a finnek mentalitása. Elkezdett egy, az Európai Unió által támogatott, úgynevezett beilleszkedési programot, ami főként a nyelvtanulásra helyezte a hangsúlyt. Az állam minden segítséget megadott neki, például az édesapja után járt neki 260 euró körüli összeg. Miután elköltözött albérletbe és továbbra is alacsony volt a jövedelme, lakástámogatás keretében kifizették az albérleti díja 100%-át, neki csak a rezsit kellett állnia, az iskolában pedig ingyenes étkezés járt neki. Társbérletben volt, így kevés összeg is elég volt számára. Később megkapta a KELA-kártyát, amivel már teljes jogú finn lakosnak számított, jogosulttá vált mindenre.
2012-ben, 6,5 év után felmondtam a munkahelyemen, amit szerettem. A fiamat viszont még jobban szerettem, így eldöntöttem: kijövök Finnországba, és megpróbálok munkát találni, beilleszkedni. Negyven éves voltam ekkor. Úgy voltam vele, mikor, ha nem most? Egy szál bőrönddel útnak indultam. Tele voltam pozitív gondolatokkal: majd én megmutatom a világnak! Sajnos azonban a vártnál nehezebben ment minden. Az első időszakban nagyon nehezen viseltem sötétséget, a hideget, a nyelvtanulással is meggyűlt a bajom, így a munkakeresés lehetetlennek tűnt, de nem akartam feladni. Készítettem egy önéletrajzot és elindultam állást keresni. A fiam beszélt, én bólogattam. Nem sokkal később felajánlottak nekem egy öt hetes helyettesítő takarítói állást. Úgy örültem annak, mint még semminek, madarat lehetett velem fogatni! Nem értettem semmit, amiről beszéltek, a munkát viszont elvégeztem, s lett egy barátnőm is, aki terelgetett, tanítgatott a nyelvre. Igaz, csak alkalmi munkáim voltak, de azt 110 százalékosan elvégeztem, így megszerettek és újra hívtak dolgozni, a főnökök egymásnak ajánlottak.
Közben a helyi munkanélküli hivatalban egy kedves hölgy váltig állította, hogy mivel otthon hosszú ideje volt állandó munkaviszonyom, így kint Finnországban is jár nekem a munkanélküli járadék. Igaza is lett, egy évre visszamenőleg megkaptam azokra a napokra, amikor nem volt ideiglenes munkám. Azt tudnotok kell, hogy itt, ha 1300 eurónál kevesebb pénzt kapsz havonta (ami nem munkabér, hanem szociális juttatás), akkor jár mellé a lakástámogatás is. Tehát nekem a munkanélküli juttatásom akkor 550 euró volt, s ehhez kaptam 80 százalékos lakástámogatást, azaz a lakbérem 80 százalékát az állam fizette.
Nos, ekkor jött egy lehetőség, hogy szakmát tanulhatok. 10 hónapos takarítónői tanfolyam volt, ahol az ápolási alapokat is megtanították, papírt is adtak róla. Hát, elég érdekes volt az igencsak alapfokú nyelvtudásommal kémiát tanulni. Azt mondták, semmi gond, a lényeg a részvétel. Itt nincs vizsgadrukk, hiszen mindenki átmegy, nem buktatnak meg, maximum akkor, ha nem jársz be az iskolába. Kapaszkodjatok meg, 750 eurót adnak havonta (plusz lakástámogatás) ezért a bohóckodásért. Én viszont már nagyon szerettem volna dolgozni, így 7 hónap után a tanárokkal egyeztetve letehettem a vizsgáimat. Teljes megdöbbenésükre szuper tanulónak bizonyultam, így hamarosan el tudtam helyezkedni ápolási osztályon takarítónőként. Az átlagfizetésem bruttó 2400 euró volt takarítónőként. Én is megdöbbentem rajta, higgyétek el! Bruttó 1850 euróval vettek fel és erre jöttek a pótlékok, tehát a vasárnap dupla pénz, a szombati, a délutános és az ünnepnapokon elvégzett munka után szintén járt pótlék.
Azt tapasztalom, hogy azok a családok, akik Magyarországról jönnek, meglehetősen kényelmesek. Főleg az asszonyok. Nem igazán fűlik a foguk a munkához, épp a magas segélyek miatt, hiszen alanyi jogon jár két évig a fix 750 euró. Néha elmennek nyelvet tanulni vagy munkagyakorlatra, ahol semmit sem csinálnak. Később elmennek munkanélkülire, ahol minimum 460 euró körüli összeget kapnak. A másik nagyon érdekes tapasztalatom, hogy a finnek rendkívül humánusak: ha nem szereted a szakmát, amiben dolgozol vagy valami oknál fogva mást szeretnél csinálni, lehetőséget biztosítanak akár a végtelenségig is arra, hogy tanulj. Van olyan finn ismerősöm, aki már 15(!) szakmával rendelkezik.
A kint élő magyarokról sajnos csak rossz tapasztalataim vannak. Nagyon irigyek és ha megtudnak bármilyen információt, amivel esetleg a másiknak segíteni tudnának, nem osztják meg vele. Miért is legyen neki könnyebb, ugye? Most már a sok csalódás miatt inkább mi is magunkban tartjuk a lehetőségeket.
Hogy mik a terveim a jövőre nézve? Nagyon nehéz kérdés. Most a pénz a nagy úr, ahogy egy erdélyi barátnőm mondta: ott az otthonod, ahol a megélhetésed. Sokáig ellenkeztem ezzel a gondolattal, mára viszont be kellett látnom, hogy ez így van. Most nekem itt van, bár nem érzem otthonomnak. Viszont itt hagynak élni! Azt hiszem, nem kell senkinek sem mondanom, hogy ez mekkora dolog. Itt olyan nyugalom van, mint a paradicsomban, itt egyszerűen csak élek.
Anikó
Ha Te is külföldön élsz, és szívesen megosztanád velünk a tapasztalataidat, kérjük, küldd el az info@igenelet.hu-ra! Minden véleményt, minden gondolatot szeretettel várunk!
