Az élet tele van meglepetésekkel. Oly sokszor alkalmazzuk ezt a kifejezést a mindennapokban, minden apró-cseprő helyzetben, hogy ha igazi meglepetés ér, már kifejezni sem tudjuk magunkat.  Engem meglepett az élet, nem kicsit, ellenben nagyon. A meglepetés olyan erővel hatott, hogy szó szerint álmomból ébresztett, és finom szólva sem a kellemes oldalát mutatta meg.

Mióta az eszemet tudom, nehezen viselem a fájdalmat. A fájdalomtűrő képességem szerintem az átlagnál jóval kisebb. Nem is szoktam kínozni magam, homeopátia ide, gyógyteák oda, én bizony előszeretettel nyúlok gyógyszerekhez. Na, ha ezt a fél mondatot kiemelnénk, eléggé megváltozna az értelme a mondanivalómnak, de hála Istennek, nem vagyok sem celeb, sem politikus, akikről előszeretettel színeznek ki információkat. Zárójel bezárva.

A táskám fel van szerelve egy kisebb túlélő csomaggal, mert szeretem a kiszámítható élethelyzeteket. Az „ahogy esik, úgy puffan”-elmélet nem áll hozzám túl közel. A túlélő csomagom tartalmaz gyógyszereket, intim betéteket, popsitörlőt, zsebkendőt és minden „nyalánkságot”, ami szükséges lehet a váratlan helyzetekben. A gyógyszerek közül is szinte minden eshetőségre tartok magamnál, kényelmes, ha csak belenyúlok a táskámba és enyhíthetem a fájdalmam, szinte pillanatok alatt. És enyhítem is, nem törődve hatóanyaggal, szavatossági idővel - anyukámat idézve, bekapkodok mindent meggondolatlanul. Természetesen igen. Mert tudom, mit mire vettem, mire használom, a gyártók pedig tudják a dolguk, így biztonságosan hagyatkoztam rájuk. Sosem volt gondom és dolgom, hogy figyeljek erre. Egészen a múlt hónapig.

Egy utazás során hányinger, gyomor- és fejfájás tört rám, így a migrén és hányás megelőzésére gyomorsavlekötőt és egy fejfájáscsillapítót is bevettem. Minden rendben is volt még néhány óráig, aztán éjjel háromkor jött a földöntúli érzés. Az agyam ébresztett, iszonyatos nyálkahártya- kaparással, viszketéssel, a testem lángolt, a bőröm égett és szúrt, a vizelést alig tudtam visszatartani. Mire az emeletről leértem a földszintre, szinte egy másik világban éreztem magam, édesanyámnak annyit tudtam mondani, hogy rosszul vagyok. Kérdezte aggódva, hogy mi a baj, de megfoghatatlan érzés kerített hatalmába és már sötétült is el a világ. Nem tudtam válaszolni, csak hebegtem, hogy égek, hogy nem tudom, mit érzek, nem tudtam kontrollálni a testem, uralkodni magamon. A kanapén ültem, aztán felpattantam, szinte kerestem a kiutat ebből az állapotból, enyhe pánikroham is rám tört, mert soha életemben ne tapasztaltam ilyet. A szemem vérben úszott, ép fehér rész nem volt a ott, ahol a szemfehérjének kellene lennie, és a folyamatos ájulásérzés miatt azt hittem, hogy meghalok.

Nem tudom, milyen az alagút, se a végén a fény, amit oly sokan láttak már a klinikai halálból visszajövet, de úgy éreztem, zuhanok a mélybe. Az idegrendszerem pár pillanatra feladta a szolgálatot, csak néztem magam elé, semmire sem válaszoltam. Édesanyám állt mellettem, vizet kértem, és a következő pillanatban már csak arra lettem figyelmes, hogy édesapámnak kiabál, öltözzön, baj van, visznek az ügyeletre. Akkor észhez tértem, mert valószínűleg fel tudtam fogni, hogy hova akarnak vinni, és tudtam, hogy ezt nem akarom. Calcium injekciót ittam, lassan tisztult az elmém és vele együtt a világ. Tisztult az agyam, észnél voltam, de hidegrázás, kegyetlen hasmenés és embertelen hányássorozat kísért még négy órán keresztül, aztán egyszer csak elmúlt. Elaludtam. Az egyedüli tünetem a bőrégés és viszketés maradt. Még két napig. Ez a meglepetés jött a semmiből, harmincnégy év alatt most először, de sajnálatos módon nem utoljára.

Természetesen nem hagyott minket nyugodni a dolog, így a visszaemlékezések és az utánaolvasások után megállapítottuk, hogy a gyógyszerérzékenység tüneteit produkáltam, amit anafilaxiás sokknak neveznek. Az anafilaxiás sokk nem játék, halálos is lehet, bár 1000 emberből egy hal bele a kimutatások szerint. De bárki lehet az az egy, ugyebár. A penicillin, az aszpirinszármazékok okozhatnak allergiás folyamatokat bennünk, így megállapítottuk, hogy valószínűleg a legyengült immunrendszerem nem bírja a fejfájáscsillapítót, amit egyébként éveken át alkalmaztam. Figyeltem is erre, gyógyszerészek segítségét kértem a fájdalomcsillapító vásárlásakor, nehogy újra beleessek abba a fránya gödörbe.

Beleestem, csak már nem tudtam kinek szólni, hogy rosszul vagyok. Egyedül élek, így egyedül is voltam aznap éjjel. Nehéz napon voltam túl, gyomorfájdalom kínzott, az időjárásváltozást szinte törvényszerűen megérzi a gyomrom, így lefekvés előtt szintén savlekötőt vettem be. Hiba volt. Most már tudom, hogy nem a fejfájáscsillapító volt a ludas. Forgatókönyvszerűen jöttek a tünetek, tudtam, mi miután jön, s mivel egyedül voltam, nem ájulhattam el, nem pánikolhattam, nem érezhettem halálfélelmet, mert ha nem tudom magam észnél tartani, ki tudja, mi történik velem.

Nagyon fura az ember. Abban a tudatállapotban is tudtam, mit kell tennem ahhoz, hogy túléljem. Nyugodt maradtam és vártam. Már ülve és fekve, nem menekülve, telefonom magam mellé helyezve, a mentők számát beütve. Vártam, hogy végigéljem újra mindazt, ami vár.

A biztonság kedvéért hamarosan felkeresek egy allergológust, mert nem tudhatom, mi okoz még ekkora meglepetést. Egy biztos: ez a helyzet megmutatta nekem, hogy mire vagyok képes, ha igazán bajba kerülök és épp senkire nem számíthatok. Azt mondják, hogy az igazi veszélyben olyan énünk is előbújik, ami eddig szunnyadt. Valóban így van. Mindenesetre remélem, hogy ez az élmény lesz nekem a maximum, amikor a szunnyadó Judit életre kel(t).