Túl vagyok az első héten. Nem mondom, hogy már látom a vékonyak szigetének kontúrjait a távolban, de azért jól érzem magam, s fogytam is 1-2 kilót. Mindig a „mihez képest-et” kell szem előtt tartani, ugyebár.

Szóval: ahhoz képest, hogy korábban amely alkalmatosságon ülni lehetett, arra én leültem, amelyen feküdni lehetett, arra meg lefeküdtem - pont úgy, ahogy rémlik gyermekkoromból Surda, aki szintén így tett a Forró szélben. Most állok, hosszabb ideig, s nem is keresem a kibúvót. Az állandó tespedtség- és puffadásérzetem tehát megszűnt. Csak a cukor! Az a finom, boldogító, fehér cukor, meg amiben benne van! Na, az cefetül hiányzik. De nem baj, leszámolok a kínnal, mert tudom, hogy megölne. Ha nem is most, de pár évtized múlva biztosan.

Csak a hülye néz Paprikás TV-t!

No, ez így nem teljesen igaz, mert a Paprika TV nagyon is rendben van. Sőt, kicsit túlságosan is rendben van ahhoz képest (megint a mihez képest), hogy csupa olyan dolgot vonultat fel, amiről az elkövetkező százezer évben el is feledkezhetek. Sőt, a legjobb az lett volna, ha soha meg sem történnek a csatornán felvonultatott kaják az életemben, mert akkor nem tartanék itt, ahol most vagyok. Mindegy, vasárnap, jobb híján, Paprikás Tévénézést (a családban így hívjuk) reggeliztem. Spanyol luxusreggelit összesütött fokhagymás-sajtos szendviccsel, desszertnek meg churrost, ami olajban kisütött, majd porcukorral és csokiszósszal megküldött csodafánkocska, ééés: állítólag a világ 10 leghizlalóbb ételének egyike. Azon kaptam magam, hogy a feltétlen reflexeim is összezavarodtak, s pislogás helyett is nyeltem, csak nyeltem a nyálam vissza. Az adás után meg összeütöttem magamnak egy rántottát! Igen, már megint és még mindig.

Szósz(sz)óló

Azért már nem csak tojás van ám, de kétségkívül még nem tudnék szakácskönyvet írni a reggelire felvonultatott fogásokból. Ebédre nagyon megy a csirkemell, de persze a natúr sült csirke annyira nem fekszik (bár Györki Attila, szabadnapos szakácsunk végre ELMAGYARÁZTA, hogyan kell jól sütni a csirkét, hogy ne száradjon ki, s ne fulladjon meg tőle négy családtagból minimum kettő), inkább szószolok. Veszek bolti pesztót is, szeretem a vörös variációt, de csinálom otthon EDINA változatát is, a legjobban viszont a házi paradicsommártást szeretem: paradicsom, bazsalikom, oregánó, vörös- és fokhagyma… Ebbe forgatom a hot plate-ben megsütött csirkekockákat, s közben azt képzelem, a szósz alatt nem is hús, hanem tészta van. Tényleg finom a husi kicsit felturbózva, de a szénhidrát iránti szerelmemet még nem tudtam fejben elengedni. Úgy is mondhatom, ma már csak plátói a kapcsolatunk, de még mindig szeretettel gondolok rá. Arra is rájöttem, hogy a levesek nagyon kifizetődőek tudnak lenni, nem csak anyagilag persze. Igaz, viszonylag olcsón be lehet vásárolni egy ragu- vagy zöldségleveshez, de ami ennél sokkal jobb: finomak, laktatóak és relatíve kevés kalória van bennük. Pont, amire nekem most szükségem van.

Konyha házhoz

Jövő héttől könnyebb dolgom lesz, mert végre elindul Bocsi Viki KONYHÁJA. Már ki is válogattam magamnak a menüt hétfőtől. Viki arra is figyelt, hogy ha már rendelkezünk elemzéssel, meg van a hormon- és ajánlott étkezési típusunk, akkor bejelentkezés után elég a piros szívecskéket keresnünk, mert az azokkal jelzett ételek valók leginkább nekünk. Nagyon várom már, szó mi szó, mert nem vagyok az az egész nap a konyhában tüsténkedő típus. A főzésem sokszor a főzős műsorok megtekintésében merül ki – lásd fentebb -, így ha a futár házhoz (vagyis munkahelyhez) hozza a hamit, az minden jónak a teteje lesz. A tetejéről jut eszembe: Viki ételei állítólag visszazárható dobozban érkeznek. Pirospont ezért, vagyis piros szívecske! ;)

Kettlebell és "barátai"

Ám az igazat megvallva: lehet, hogy nekem nem lesz szükségem a doboz visszazárására, mert attól nem tartok, hogy nem tudom egy evésre befalni a déli menüt. De vigyáznom kell az adagokkal, mert Mári Tamáshoz sem hiába járok, ugye. És a KETTLEBELLEDZÉSEK tényleg nagggyon durvák. Nagyon durvák, de durván jók. A héten köredzettünk, ha a kettlebell nem lenne eléggé megmozgató: fűszereztük egy kis TRX-szel, csipet kötélhullámoztatással – brutális hajókötelet, vagy nem is tudom, mit, kellett megragadni, emelgetni, földhöz csapkodni –, meg azzal a hasizomgurigával is erősítettünk, aminek nem tudom a pontos nevét, de úgy néz ki, mint az unokaöcsém által kétévesen kinyiffantott dömper első kereke. Ha erre a kis kerékre támaszkodva előre-hátra húzza magát az ember néhányszor, aznapra már nem is kívánhat többet az élettől. Hétfő hajnalban azért én mégis kívántam: csak egy kis alvást. Ugyanis az eddig fontolva edzegetett testem fájt mindenhol. Minden porcikámnak izomláza volt, talán még ott is, ahol nincs is izom.

Na, de majd lesz! Izom lesz egyre több, zsír meg egyre kevesebb.

Addig meg, ha megkívánok egy kis édességet, megdögönyözöm a családi cicát. Endorfin az eddigi trüffelgolyók helyett.

Szabó Judit