Talán nem is ez a legjobb szó. Igazából az a neve, hogy „Nagykutya”. Így. Egybeírva, nagybetűvel. (Hiába, már gyereknek is kreatív voltam.) Merthogy bizony, még gyerekként kaptam, pontosabban óvodásként. Utánaszámolva ez azt jelenti, hogy legalább negyed évszázada „él” velem. Nagyon halvány emlékeim vannak az idekerüléséről. Azt tudom, hogy egyforma magasak voltunk. (Igaz, ő ülve volt olyan magas, mint én, amikor melléálltam.)
Lényegében ebben a több mint 25 évben a szobám és egyben az életem része lett. Sokáig fel sem tűnt, hogy mintha egy darabka itt maradt volna a gyerekkoromból, hiszen a könyvespolcon is több plüssjáték van, sőt sokáig az íróasztalom egy részét is ők uralták. Az utóbbi években néha megakadt a szemem rajta. Kopott. Poros, de méreteiből adódóan moshatatlan, a porszívózás pedig ennyi év után már nem sokat segít. Nagyon régen, játék közben véletlenül eltörtem az egyik lábát. Megműtöttük: egy virágkarónak is használható vékony léc került a lábába, és jobb volt, mint új korában. Egészen addig, amíg pár éve egyik ismerősünk kislánya el nem törte azt is… Azóta picit sánta, a bal mellső lábát kímélve ül.
Évek óta tudom, hogy előbb-utóbb meg kell válnom tőle. Tavasszal, amikor a munkában a tetőfokára hág a leterheltség, el szoktam játszani a gondolattal, milyen jó lesz nyáron, majd selejtezek, takarítok. Ilyenkor a Nagykutya is felkerül a listára. Aztán mindig marad. (El nem tudom képzelni, hogy egyesek hogyan képesek kidobni az élő, de megunt egykori kedvenceiket az utcára, a határba, miközben én ezt a játékkutyát sajnálom.)
Emlékszem, pár hónapja jöttem haza, és megláttam a lépcsőház ajtaján egy papírt: lomtalanítás ekkor meg ekkor. Az első másodpercben megörültem, itt az alkalom. Aztán – pár pillanattal később – mégis megnyugodtam, mikor rájöttem, hogy nem leszek itthon. Édesanyámra pedig mégsem bízhatom ezt a feladatot. A Nagykutya megúszta.
A kisebb játékok helyzete egyszerűbb. Amihez kötődik valami fontos emlék, marad. A többiek mehetnek, de csakis jó helyre. Oda, ahol örömmel fogadják. Még karácsony előtt egy kedves ismerősöm keresett meg: Kárpátaljára mennek, adományt visznek. Van még hely az autóban, velük tartanék-e. Természetesen igent mondtam. Elsőre hihetetlennek tűnt, amikor mondta, az ottani óvodában nem igazán vannak játékok. Óvoda játékok nélkül? Pedig igaz: néhány olyan régi játék volt a polcokon, amikkel nemhogy az én, de talán még a szüleim korosztálya is játszott. Ekkor eldöntöttem: ha idén decemberben is megyünk, akkor jó sok mindent fogok vinni. No, de a Nagykutya már oda sem való, hiszen adományként is csak jó állapotú, tiszta játékot visz az ember lánya. Olyat, amilyet fordított esetben ő is örömmel fogadna. A Nagykutya pedig nem jó állapotú, nem tiszta. Ki kell jelentenem, az elmúlt két és fél évtized minden igyekezetem és enyhébb fokú rend- és tisztaságmániám ellenére is nyomott hagyott a bundáján.
Ülök a szobámban az ágyon, gépelés közben néha felnézek a laptopból. A Nagykutya is néz. Amikor elkezdtem írni ezt a cikket, valóban valamiféle búcsúztatónak szántam. Most már sejtem: ismét maradni fog. Végül is elfér, és ami ennél is fontosabb: sokat jelent.
