A XXXI. nyári olimpiai játékok alatt újra hasonló élményeket élhetünk át, mint a nemrégen még dübörgő Európa-bajnokságon. De az érmeknek, a magyar sportnak és sportolók sikerének, illetve Magyarország szereplésének szóló szurkolás és öröm mellett bennem van egy kis érzelmi kettőség. Tényleg jó ez a riói helyszín?

„Gyorsabban, magasabbra, erősebben!” – köztudott, hogy ez az olimpia jelmondata. A kérdés, hogy nem lett-e egy kicsit túl gyorsan, túl magasra, túl nagy erővel elszúrva. Az újkori olimpiai játékok sora, az ókori Hellászban rendezett Olympiák mintájára, 1896-ban kezdődött el Európában, Athénban.

Azóta eltelt több mint száz év, de vajon szerencsés választás-e a fejlődő országok nyomornegyedeinek közvetlen közelében, a favelák árnyékában megrendezni egy ekkora versenyt, mint az olimpia? Főként ekkora terrorfenyegetettség mellett, a köztudottan béna brazil közbiztonság biztosításával nem kíván e túl nagy áldozatott a sportolóktól és az őket kísérő, háttérben dolgozó csapatoktól? Tudnak-e ugyanúgy koncentrálni a saját szereplésükre, hogy ellopják a dresszüket az olimpiai faluban az öltözőből, hogy rablások áldozatai lesznek, hogy ki vannak téve vírusos fertőzéseknek… Meggyőződésem, hogy nem. Még nagyon az elején vagyunk, a magyar aranyak miatt érzett öröm egyelőre felülírja az aggodalmainkat, s kívánom is, hogy ne legyen igazam! De legyen igaz az újkori olimpiák alapítójának, a történész Pierre de Coubertin báró 1912-ben írt Óda a vershez című versének utolsó versszaka, mely így szól:

„A béke vagy te, Sport!

 a népeket egymáshoz fűző szép szalag:

 és testvérré lesznek mind általad,

 önuralomban, rendben és erőben.

 Mert önbecsülést tanulnak az ifjak tőled,

 s más népek jellemét is éppúgy megértik,

 és nagyra tartják, hogy te tanítod őket

 túlszárnyalni egymást:

 mert versenyed a béke versenye.”