Van úgy, amikor azt érzed, egy perced sincs magadra. Állandóan rohansz valahova, és ha véletlenül leülsz egy percre, akkor is azon agyalsz, mi lesz a további menetrend. Hát ebben élek már egy ideje, de most azt érzem, sok. Lehet, hogy a hideg meg a sötét miatt, de minden reggeli felkelés kínszenvedés, holott szeretem az életem különböző szegleteit. Csak most így, együtt sok.

Pedig tényleg szeretek háztartást vezetni, szeretem a munkámat, imádom az egyetemet, ahova járok, a párom pedig mindennél fontosabb számomra. Most mégis nehezemre esik minden teendőm és szerelmem között egyensúlyozni.

Szeretek száz százalékon teljesíteni, utálom a kudarcot, és mindent megteszek azért, hogy ne érjen el. De mostanában csúszik ki a lábam alól a talaj. Úgy érzem, semmire nincs annyi időm, amennyit szeretnék, ezért az energiám is kevesebb, és így a tél vége felé a lemerült elemeket is nehéz feltölteni.

Százszor hallottam már a környezetemtől, hogy „Neked könnyű”. Nem könnyű. Az én ölembe se hullanak bele a jól sikerült vizsgák, és a munkámat se pacsira kaptam, pláne nem arra tartom meg. És természetesen óriási energiabomba, ha az embert támogatja valaki, de egy boldog párkapcsolat se működik belefektetett energia nélkül. Így most nyomom tovább a mókuskereket, abban reménykedve, hogy nyárig kibírom, várva a csodát, hogy valamitől könnyebb lesz. Mert mindig eljön egy pont, ami átlendít a nehézségeken.