„Mivel a legnagyobb befektetés számunkra mi magunk vagyunk, fontos, hogy mihamarabb megtaláljuk önmagunkat.” (idézet Tish Jett: Mindig sikkesen - A francia nők titka a szépségről, a stílusról és a jó közérzetről c. könyvéből).

Azt hiszem, jó lett volna sok-sok évvel ezelőtt olvasnom Tish Jett könyvét. Jó lett volna, ha ezeket a tanácsokat hamarabb értelmezem és alkalmazom.  Bár már írtam arról, hogy a külvilág számára sikeresnek tűnő életem volt, hiszen jó eszű gyerekként tanultam, sőt, sokat tanultam. Nyelveket sajátítottam el, lettek szakmáim, és mindemellett jó és sokat dolgozó modelléletem is volt. Később jó munkahelyek, majd gyerekek, család és később újra karrier, sok-sok utazással.

Csak valahogy az egyensúly nem volt meg. Nem találtam a stílusom, nem találtam önmagam. Mindig, minden helyzetben meg kellett valakinek vagy valakiknek felelni. Elvárások voltak, úgy a tudás és teljesítmény, mint a küllem terén. Hat éven át jártam a világot, utaztam sokat, és persze dolgoztam ezek alatt rengeteget. Várost nézni, a csodákat látni éjjel volt időm, vagy ha sikerült lopni egy-egy napot. De mentem, rendületlenül, és ilyenkor örültem, hogy végre egy nap, amikor nem kell kiskosztümben vagy éppen koktélruhámban, netalán estélyiben, talpig sminkben és hajlakkban mosolyogni. Lehet, hogy kinevettek, de harmincöt éves koromig farmerem sem volt, utána még kellett vagy öt év, hogy az elsőt, amit megvettem, fel is vegyem.

Szóval helyes voltam, okos voltam, reprezentáltam, de valahogy nem én voltam. Aztán mikor sikerült ledobnom magamról mindennek a nyűgét – mert a sok jó mellett temérdek nyűg is volt -, akkor rájöttem, hogy igazából minden csillogás ellenére szürke kisegér voltam. Egy stílustalan nő a sok közül. Rájöttem, hogy meg kell találnom önmagam. Önmagam és magamban az egyensúlyt a belső és a külső adottságok, előnyök és hátrányok között.

A belső előnyökkel élni sokkal könnyebb volt. Ahhoz nem kellett mást használnom, csak az eszem és a tudásom. Megalkotni azt, ami nem más, mint Varga Monika, az ő írásai, könyvei, fotói. Minden, amihez nem tartozott arc, ami mögött csak rejtve volt ott maga az ember. Akik a könyveket, cikkeket olvasták, a képeket nézték, nem tudtak mögé képzelni senkit. Egy kicsi, szürke egérke kuporgott minden mögött.

Egy hatéves kapcsolat vége sem kellett a változáshoz, a keresés, az önkeresés megkezdéséhez. Elég volt a tudat, a ráébredés, hogy nem vagyok egészen önmagam. Innentől tudtam, hogy lassan, de lépegetni kell, hogy már az a kapcsolat sem elég, mert abban nagyon nem lehettem önmagam. Úgy éreztem, utamban áll, és nem hagyja, hogy megtaláljam az igazi utam. Szóval lázadni kezdtem, amolyan igazi, kamaszos lázadással. Negyven évesen….

Levágattam a hajam, nem voltam hajlandó a kiskosztümökbe csomagolni magam. A partysminket lemostam, és elég volt kis korrektor, szájfény, szempillaspirál. Persze a folyamat hosszú volt, és sokszor mellényúltam. Sokszor nem volt sikeres a végeredmény, sőt, megkockáztatom, néha nevetséges lett. Próbálkoztam, majdnem úgy, mint egy kamasz. És közben olvastam és tanultam, tanultam és olvastam, mert tudtam, a tudás, a belső érték nem veszhet el a stílus vad keresése közben.

Aztán egyszer csak, számomra is felfoghatatlanul megteremtődött m.o.n.cs.i. Valaki, aki én voltam már, kívül és belül. Akinek a stílusát – a maga belső és külső összességében – annyiféleképpen próbálták meghatározni és megfogalmazni.  Igazából magam sem tudom, milyen lettem és vagyok – divatos, trendi, extravagáns, modern, különc? -, de nem is érdekel. Egy érdekel: hogy jól érzem magam a bőrömben. Egésznek érzem magam, még akkor is, ha a régmúlt sebei miatt sokszor nem hiszem el az elismerő pillantásokat. Még akkor is, ha most hétvégén, a kis piros ruhámban, piros cipellőmben topogva azt kutattam magamon, hol lehetek maszatos, nem fikás-e az orrom, nem foltos-e a ruhám vagy szakadt a harisnyám. Ijedten kerestem, mert nem elég, hogy az étteremben mindenki megnézett, egy idős hölgy hosszan, kutató pillantásokkal, még utánam fordulva is vizslatott. A rettegésem addig tartott, míg az utcán újra találkozva a hölgy meg nem jegyezte, ne haragudjak, csak azért nézett meg, mert olyan csinos vagyok. És ez megdöbbentett, mert addig csak a rosszra tudtam gondolni. És jó volt, mert ha nem is akar az ember megfelelni, kell a visszaigazolás. Kell, hogy tudjam magam egésznek érezni akkor is, ha tudom, a hibáimat felnagyítva érzékelem és látom, ami másnak bolha, számomra elefánt.

De azt tudom, hogy sikerült elérnem ennyi év és sok-sok megfelelés után, hogy végre nem érdekel, kinek mi tetszik. Az számít, hogy én hogyan érzem magam. Az számít, amikor a tíz évvel fiatalabb kolléganőm a sárban, mocsokban gázolva azt mondja, úgy irigyli, hogy még ilyen körülmények között is vagány vagyok és van stílusom. És bár ő sose venné fel azokat a cuccokat, amiket én hordok, rajtam egyszerűen imádja. És tudom, hogy hittel mondhatom neki, egyszer ő is biztosan rálel saját magára, a saját stílusára, arra, amitől ő lehet a nő – a saját maga számára. Mert csak az számít, hogy nekem mi tetszik, és mi nem tetszik. Nem érdekel a címke, az elnevezés, csak egy a fontos: az igényesség önmagammal szemben, külső és belső értékek terén. Ha pedig mindez megvan, összeáll, akkor nővé váltam mindazok számára, akiket szeretek, és akik szeretnek, akik fontosak, és akiknek fontos vagyok. Nem megfelelve, pusztán csak magadat adva.