Sikerült így karácsony előtt a média hisztisebbik felének totál lenulláznia az amúgy is meglehetősen alacsony színvonalú magyar közbeszédet. Történt, hogy Kövér László és Kovács Ákos (az Ákos-interjú valószínűleg korábban lett felvéve, mint a házelnök kijelenése – a szerk.) is beleszellentettek a porhóba, melyből akkora vihar kerekedett, hogy elsöpört minden józan gondolkodást, és előrántotta az amúgy is mindig ugrásra kész megmondó lánctalpasokat, mindkét oldalról.

Emlékeztetőül: Kövér László azt mondta a Fidesz  múlt heti kongresszusán, a lányoknak az a küldetésük/hivatásuk/tökmindegy, hogy unokákat szüljenek. Ákos pedig az Echo Tévének adott interjúban kijelentette, a nő létének célja „(…) a női princípiumot beteljesíteni. (…) valakihez tartozni, valakinek gyereket szülni, anyának lenni.” Szerinte ezzel nem fér meg egy vezető beosztású munka, mert az ember lánya akkor nem tud kellő időt tölteni a gyermekével stb.

Na, ezen kijelentések hatására olyan hisztishow söpört végig az országon, amelyre majdnem minden jegy elkelt. (Az más lapra tartozik, hogy kiragadott részleteket, mondatokat úgy interpretál mindenki, ahogy a szája íze és az irányultsága kívánja.)

Egymásnak estek férfiak és nők, roppant ellenszenves és tudálékos, egymás álláspontját el nem fogadó, arrogáns módon. A média pedig összeöntötte a feministák rózsaszín bilijének meg a hímsoviniszták kék bilijének (rózsaszín és kék: ha már genderszemlélet) tartalmát, és a vastagját rálöttyintették a társadalomra: – Nesztek, igyátok ki!

Én nő vagyok, feleség, egy gyermekem van (egyelőre), dolgozom, s lavírozok a különböző feladataim között. Nem egyszerű, mert munka után kezdődik a második, az „anyukaműszak” a fiam edzésre vitelével, bevásárlással, együtt tanulással, vacsorakészítéssel, fürdetéssel, beszélgetéssel stb. Lehetnék kiakadva a női lét igazságtalanságán, azon, hogy is van, hogy míg a férjem hazajön a munkából, és leül önmagával, vagy dolgozik, ha még akar, vagy gondolkodik, tévét néz, olvas, én még este fél 10-kor is a mosogatógépbe pakolok! Lehetnék kiakadva, de nem vagyok.

Éppen ezért sem Kövér, sem Ákos kijelentésétől nem éreztem sem találva, sem megsértve magam. A feministák egynémelyike meg női kvótát vezetne be még a bányászatban is, mert a sok lágy empátiától boldogabb szén jönne fel a Vértesalján. Röhejes. Egyes emberek elmondták, mit gondolnak bizonyos dolgokról. Ez a véleményük. És? Kit érdekel? Meghallottuk, meghallgattuk, de talán nem véletlen, hogy a többség, a hétköznapi emberek százezrei csendben vannak.

Mert, kedves feministák meg soviniszták!

Nekünk nincs időnk ilyen műbalhékkal foglalkozni. Élünk, dolgozunk, gyerekeket nevelünk, s köszönjük szépen, van bőven megoldandó feladatunk a nemek közti állandó, mesterséges árokásás nélkül is. Mert ha tetszik, ha nem, mióta világ a világ, nő és férfi egymásra vannak utalva. A mindennapokban így is épp elég konfliktus terhel egy kapcsolatot, mégpedig a nemi különbségeink, eltérő működésünk okán. Hogyha ezeket a különbözőségeket a média tudatosan gerjeszti, erősíti, joggal érezheti egy-egy mélyponton lévő pár, hogy na ugye, az asszony vagy az uram az oka mindennek, a feszültség tovább generálódik, széthull a család, majd a végén ott marad mindkét fél egyedül a maga sérüléseivel és sérelmeivel. A nő általában egyedül marad az 1-2-3 gyerekével, s higgye el mindenki, nem lesz belőle boldog, öntudatos feminista.

Minden ember (nő is és férfi is) egyéni életúttal, körülményekkel, lehetőségekkel bír. Mindenkinek eltérő módon működik a családja, eltérő a személyisége, az ereje, akarata, életritmusa.

Éppen ezért meglehetősen merész és leegyszerűsítő kijelenteni, hogy mi lenne az üdvös egy nőnek vagy férfinak. Mert sem Kövér, sem Ákos, sem a „női kvótát még a férfi wc-be is” túlfűtött képviselői nem ismerik az egyéni életkörülményeket és lehetőségeket. A házelnök mondja meg a lányának, hány unokát szüljön ahhoz, hogy pont kerülhessen élethivatása végére, Ákos meg örüljön a négy szép gyermekének és a feleségének, aki egyébként a ritka közös képeken meglehetősen meggyötörtnek tűnik. 

Divatos még sajnáltatni magunkat, mert jaj, nincs egyenjogúság. Milyen egyenjogúság nincs? A mai világban már bármi lehet egy nőből is, akár felsővezető is, pilóta, tengerészgyalogos, főorvos, vezető jogász, ha van kellő tehetsége, kitartása és/vagy pofátlansága visszamászni az ablakon, ha kidobják az ajtón. Lehet akár vezérigazgató is, de szerintem nem a mocskos férfiak elnyomása miatt nincs minden második vállalat élén nő, hanem azért, mert a nők túlnyomó többsége nem is tör ilyen babérokra. Csak a női jogok fogadatlan prókátorainak nagyotmondása a szenzációéhes világban mindig nagyobbat szól, mint a józan, többségi vélemény.      

Egy normálisan működő családban egyenrangúság van férfi és nő közt - épp a különbözőségeink egymás általi elfogadásával -, s ha egyenrangúság van, akkor rend is van. Én szívesen kiszolgálom a férjemet, aki nálunk az asztalfőn ül, kivasalom az ingét reggelente és megcsinálom a teáját. Nem érzem ettől szolgának vagy alárendeltnek magam. Ő kinyitja előttem az ajtót, tisztelettel beszél velem. Mert ez a hagyomány, és én szeretem a rendszert. Mert a rendszer tartja egyben a világot. Természetesen erre is lehet ellenpéldákat hozni, mikor egy apa felsőbbrendűsége teljes tudatában késsel kergeti esténként a családot meg falhoz vágja a sótlan levest, de ez megint szélsőséges kisebbség, amely család élethelyzetét meg kell oldani valahogy. De nem Kövér Lászlónak vagy egy férfigyűlölő „szüfrazsettnek”.

A hagyományos férj-feleség felállásban hiszek annak ellenére, hogy sosem vágytam nagycsaládra. Nem gondolkodtam 4-5 gyerekben, mégha ezt is „követelné meg a haza”. De szerettem volna anya lenni, hála Istennek, megadatott, s lehet, hogy újra megadatik.

De értelmiségi is vagyok vagy mi, igenis szeretnék az anyai énem mellett egy alkotó ént is, aki létrehoz valamit, a gyermekein kívül is nyomot hagy maga után, mégha csak a saját maga elégedettségére teszi is ezt. Mert ha én hasznosnak érzem magam, akkor feleségként is boldog vagyok, anyaként is hatékonyabb vagyok, kiegyensúlyozottabb, ami a gyereknek is jó. De ez az én döntésem, azok között a körülmények és lehetőségek között, amelyek az egyén szintjén nekem adattak.     

Ám dönthetnék úgy is, hogy „teleszülöm a Kárpát-medencét”. És nem attól döntök egyik vagy másik irány mellett, mert Kövér vagy Ákos vagy valamelyik feminista azt mondja, hanem mert én így vagy úgy döntök. És ez megint nem a szintén félreértelmezett, nagyon menő, ám torzan zsákutcás individualizmus, „önmegvalósítás" eredménye, hanem az Istentől/Sorstól kapott szabad akaratom érvényre juttatása, természetesen azokon a kereteken belül és akkora mértékben, hogy a mellém rendelt szeretteim szabad akarata, a családtagjaimmal egymást összefűző harmónia ne sérüljön.

Summa summarum: nagyon szomorú, hogy az akciózók és reakciózók vérre menő tusája közben épp a lényeg: az ember, a nő és a férfi tűnik el. Szűklátókörűség van, előre bekészített konzerv vélemények, totálisan kizárva az értelmes párbeszéd és együtt gondolkodás lehetőségét.

A legokosabb, amit tehetünk, ha legyintve erre az egészre, élünk, ahogy mi szeretnénk.

V. Szabó Kriszta