38 éves leszek februárban. Gyermekem nincs és nagyon úgy fest, hogy nem is lesz. Azzal szoktam elütni a dolgot, hogy valahogy úgy vagyok a gyerekekkel, mint a bernáthegyi kutyákkal. Cuki, édes, aranyos, de azért otthonra nem kéne. És mint mindig, a teljes valóság persze itt is lényegesen bonyolultabb. De őszintén mondom, az ilyen, teljes mértékben magánügynek számító kérdéseket feszegető embereket egyre fájdalmasabb leszerelni, és olyankor jól jön egy kis humor. Még akkor is, ha nem teljesen őszinte.
Ismerek olyan korombeli, vagy majdnem korombeli nőket, akik kimondottan utálják a gyerekeket. Egy idegen gyereknek persze én sem állok neki gügyögni az utcán, de a rokonaim, barátaim gyerekeit szeretem. Négy húgom van, a sors pedig úgy hozta, hogy szinte én neveltem fel őket. A két nagyobbat azért, mert amíg apám a kocsmába járt, anyám dolgozott, hogy megéljünk, ezért már nagyon korán én felügyeltem a testvéreimet. Nyolc-kilenc évesen már mentem értük az óvodába, vacsorát adtam nekik, játszottunk, fürödtünk, majd lefeküdtünk aludni. Persze, csináltunk huncutságokat, de mégis, jól viselkedtünk.
Aztán anyu meghalt, amikor 24 éves voltam. A két kisebb húgom akkor volt 9 és 14 éves. A két nagyobb 19 és 20. A 20 éves húgomnak akkor már volt egy kisfia, ő külön élt. Négyen maradtunk. Apánk már régen meghalt akkor, a két kisebb húgom apja még élt, de ő nem vállalta a szülői feladatokat. Én lettem a kicsik hivatalos gyámja. Ez egy olyan helyzet, amikor nem gondolkodik az ember azon, hogy ez most jó vagy rossz. Nincs választás. Csinálni kell és kész. Nem nevelheti fel más a húgaimat, egyszerűen nincs más opció, mint vállalni őket. Az, hogy én éppen akkor kerültem abba az életkorba, amikor a korombeli nők párt választanak, gyereket szülnek, kibontják szárnyaikat és élik az életüket, teljesen világos volt számomra. Tudtam, hogy ez most nekem nem opció. Azt hittem, később is lesz rá lehetőségem, de úgy tűnik, tévedtem. Ma már felnőttek a tesók, megállnak a saját lábukon. A két nagyobb húgom közül az egyik már háromgyermekes édesanya, a másiknak éppen egyéves a kisfia, a csodálatos keresztfiam. A kisebbeknek nincs gyermekük, de még nincs veszve semmi! :)
Édesanyámmal nagyon terhelt kapcsolatom volt. Épp a napokban volt a halálának 14. évfordulója. Azon a napon mindig darabjaimra hullok széjjel. Megengedem magamnak, mert mindig fel tudok állni újra és újra, de az a nap, amikor láttam a csonttá fogyott, már eszméletlen, ziháló anyámat meghalni, sosem megy ki a fejemből. Akkor fogalmazódott meg bennem, hogy igenis, kellene az eutanázia. Néhány órával megrövidíteni a haláltusát, a fájdalmat, ha már menthetetlen a beteg, igenis emberséges, sőt, szükséges dolog lenne.
Nyilván ezek a történések nem segítették azt, hogy édesanya legyek, ráadásul társat sem találtam ehhez a feladathoz. Amikor úgy tűnt, hogy megvan az apajelölt, akkor pedig nem sikerült a dolog. Egy kis orvosi beavatkozás lett volna szükséges ehhez, de ez már nem teljesülhetett be, mert kiléptem a kapcsolatból - sok oka volt, de a legfőbb, hogy magányos voltam a párom mellett. De utólag már látom, hogy ennek így kellett lennie.
Mindemellett nem vallom magam feministának, sőt. Konzervatív, keresztény, nemzeti értékrend szerint élek. A végletekig felháborít, amikor nők a gyermektelenség, az abortusz és a művi meddővé tétel mellett kardoskodnak. Az én értékrendem szerint ez nem egyenlő a szabadsággal. Sőt, ez valójában egy iszonyatos csapda, amiben egy igazi nő, aki a nőiségét meg tudja és akarja élni, nem érezheti jól magát. Nekem, hála Istennek, sosem volt abortuszom. Utólag könnyű azt mondani, hogy nem is lehetett volna, de ki tudja? Biztosan van az a helyzet, amikor annyira kilátástalannak tűnik minden, hogy ez a döntés tűnik megfelelőnek. Ugyanakkor ismerek olyat, ahol a várandósságot későn ismerték fel és így megszülethetett a kisbaba, aki csodát hozott a család életébe és lassan felnőtt ember lesz, ma már teljesen elképzelhetetlen, hogy valaha ő nem kívánt gyermek volt. Anyám Ratkó-gyerekként született, ha lehetett volna, nagyanyám elvetette volna. Most én sem lehetnék itt, ha ez sikerült volna akkor. Hiszem, hogy minden megfogant magzatnak meg kellene adni az esélyt, hogy emberré váljon, hacsak nem nagyon beteg, vagy erőszakból fogant. Hiszek abban is, hogy valakinek nem a hasában, hanem a szívében nő a gyermeke: vagyis hiszem, hogy az örökbefogadás is egy csodálatos kapcsolat, sőt, megmondom őszintén, magam is úgy gondolom, hogy talán ez lesz a járható út számomra is. Mindenesetre beszédes, ha belegondolunk, hogy régen a gyereket szülték, ma pedig vállalják.
Szeretem a nőies nőket és a férfias férfiakat, nem hiszek a köztes megoldásokban. Hiszem, hogy egy férfi és egy nő a család alapja, illetve hiszek a házasság megtartó, ősi erejében is. Még akkor is, ha nekem nem jött össze. Eddig - aztán ki tudja, mit hoz az új esztendő? Mert igaz, hogy sok minden van, ami a mai világban, a mai - valljuk be, beteg és kifordult - társadalomban egyedül könnyebb. Könnyebb egyszemélyes háztartást vezetni, könnyebb csak magamra fókuszálni. De a család megtartó ereje és az, hogy mindig van kire számítani, még mindig a legfontosabb dolog a világon. Összekapaszkodni azzal, aki szeret, közösen felelősséget vállalni egy vagy több gyermekért, az a legnagyobb csoda. Hiszek ebben, akkor is, ha az én életem nem így alakult. Nem vagyok rá irigy, de hiszem, hogy az édesanyák a legnagyobb hősök a világon!
(Az írás 2016. december 26-án jelent meg.)
