Határozottan nem vagyok feminista, legalábbis nem ezen a huszonegyedik századi módon. Klasszikus családmodellben nőttem fel, édesapám dolgozott, édesanyám háztartásbeli volt. Én is így képzelem a jövőmet. Ha lesz rá lehetőségem otthon maradok a gyerkőcökkel.

De kihasználom az egyenlőség nyújtotta lehetőségeket. Imádok tanulni, és örülök, hogy dolgozhatok. Mérhetetlenül büszke vagyok azokra a nőkre, akik megteremtették erre a lehetőséget. Kertész Erzsébet Teleki Blankáról szóló regénye volt az első, ami egy kifejezetten nem mindennapi nő életét mutatta be, és a kezembe került. Teljesen lenyűgözött a kitartása, az, hogy mennyit küzdött a lányok tanításáért. Onnantól elkezdtem vadászni Kertész Erzsébet könyveit az antikváriumokban. Akkoriban minimális zsebpénzt kaptam, ezt könyvekre költöttem. Az indiánregények helyett a „csíkos könyveket” kerestem a polcon. És egyre inkább felnéztem a tizenkilencedik század azon nőire, akik szembe mertek menni a kor elvárásaival, és akár a magánéletük árán is úgy élték az életüket, hogy a férfiak kénytelenek voltak egyenrangú félként kezelni őket (sokszor persze csak hosszú küzdelmek után). Kertész Erzsébet csak nőkről írt regényeket, olyan nőkről, akik kivételes életutat tudhatnak maguk mögött. Volt köztük, akit kifejezetten ellenszenvesnek találtam, mint például Florence Nightingale személyiségét, de mégis meghajoltam a nagysága előtt, kivételes dolgokra volt képes, olyasmikre, amit a kőkemény férfiak se tudtak volna véghez vinni. Egy új látásmódot követett, miszerint az alapvető méltósághoz és a megfelelő ellátáshoz mindenkinek alapvető joga van, nemtől, nemzetiségtől és vallási felekezettől függetlenül.

A magyarországi nők egyetemi tanulásának úttörője pedig Hugonnai Vilma volt, aki különösen kedves a szívemnek, ugyanis a nagytétényi kastélyban nőtt fel, ami mellett minden gimis évem végén bográcsoztunk. Hugonnai Vilmának kétszer kellett megszereznie az orvosi diplomát, ugyanis a zürichi egyetemen szerzett papírokat, amit csak évtizedekkel később fogadtak el Magyarországon, és ehhez is különbözeti vizsgákat kellett tennie. De ha nem lett volna ilyen kitartó és céltudatos néhány társával együtt, talán ma nem itt járnánk.

Hálás vagyok ezeknek a nőknek, akik kikövezték előttünk az utat, és mindig lenyűgözve olvasom a történeteiket, mivel a munkájuk nélkül talán most más lenne a helyzet. Lennének művelt, okos, tanult nők, de szükséges a társadalmi elismerés nélkül. Mi már szabadok vagyunk, már csak meg kell tanulnunk a szabadságunkat használni.