Néhány évvel ezelőtt kezdődött. Akkoriban a munkám sokszor szólított külföldre. Éppen Barcelonában sétáltam egy munkaebéd után és egyszer csak ott volt előttem egy plakátgaléria. Plakátgaléria? - kérdeztem magamtól. A szememnek egyszerűen ismeretlen volt az az attitűd, amelyik az egykori fel nem ragasztott vagy esetleg a falról már leszedett plakátokat értéknek, művészeti alkotásnak vagy berendezési tárgynak tekinti. Pedig a plakát mindez.

Bementem az üzletbe, ahol egy kedves srác mosolyogva köszönt rám. Lassan lépkedtem, forgott a fejem, miközben elámultam a jobbnál jobb plakátokon, amelyek a hatalmas belmagasságú, tágas helyiségben a falon lógtak. A merész grafikák azonnal beleégtek az agyamba, de azért feltettem a kérdést a fiúnak: mégis hogyan jött az ötlet és tulajdonképpen mi ez? - hiszen nálunk Magyarországon ez a világ akkor még ismeretlen volt. Erre válaszként nekem szegezett egy eldöntendő kérdést: te mit preferálsz jobban, ha a saját faladról van szó: festmény vagy plakát? Körbenéztem és kicsit zavartan, de udvariasan azt válaszoltam, mosolyommal magabiztosságot színlelve, hogy: plakát. Pedig akkor még nem tudtam, hogy megtaláltam a szenvedélyemet, ahogy Csíkszentmihályi mondaná, a flow-t. Majd a fiú, folytatva a párbeszédet, meglepően jó angolsággal tért át a fiatalok vizuális igényeire.

Hosszas mondandójának a lényege az volt, hogy a fiatalabb generációk már nem szögelnek fel csendéleteket ábrázoló olajfestményeket a falra, hanem szívesebben teszik ki egykori kedvenc filmjeik reklámját vagy egy ütős politikai, esetleg háborús plakátot. Kommunikációs szakemberként mindig is szerettem a vizuális világot, a kreatívok asztala, ha rajtam múlt, mindig nagyon közel került hozzám. Mi lehet otthon más? - motyogtam magamnak legbelül. Felvettem a képzeletbeli történész sapkámat és próbáltam választ keresni és adni: „Kibukdácsolva a sikertelen szocializmusból gyakorlatilag belebotlottunk az ugyancsak kudarcos rendszerváltoztatásba és annak szégyellnivaló melléktermékeibe: az azóta hatalomra került kormányokba. Hiányzik a pénz és hiányzik egy réteg és a törekvés, a szándék…”

Hazajöttem és gyakorlatilag azonnal elkezdtem gyűjteni a plakátokat. Aztán egyre több kérés érkezett felém a barátaimtól, az ismerőseimtől, az ismerőseim ismerőseitől és így tovább, hogy szerezzem meg ezt vagy azt a plakátot. Megszereztem, de közben észrevétlenül beleszerettem a világba, megismertem a különböző magyar grafikusok jellegzetes egyedi stílusát, kialakultak a kedvenceim. A lakásunk falaira is azok közül tettünk ki néhányat; mindig szeretek rájuk nézni. Mert ezek én vagyok, nem egy csendélet, nem egy gagyi reprint „Chat noir” plakát, amiből több ezret eladnak évente. Hanem eredeti magyar plakátok: film- és reklámplakátok. Viccesek, színesek és szépek.

De mik is ezek a plakátok?

A megismerhető emberi világ olykor szakadozott, hiányos papírjai a plakátok. Közös múltunk darabjai, nagyapáink pupillájába beégett, régről jövő üzenetek. Talán ezért lehet, hogy számomra a plakát elsősorban utazást jelent, utazást a korba, ahonnan az üzenet a plakátokon keresztül még ugyanolyan elevenen és impulzívan érkezik, mint ahogyan nagyapám idejében. Magam előtt látom a sarkon éppen beforduló omnibuszt, a kalapos, szép ruhába öltözött férfiakat és nőket, az „ucca” zsivajából élesen kihallatszó rikkancs fiú hangját, a kávéházi forgóajtón kitámolygó írókat, a háborúba készülő, búcsúzkodó fiatal katonát és a meggyötörten hazaérkezőt is. Itt van előttem a pályaudvari forgatag, a fővárosba szerencsét próbálni érkező megszeppent ifjú arca, az egyenruháját büszkén igazgató csendőr és a vele beszélgető kalauz bajuszpödrésének hetyke mozdulata, érzem a sült kolbász ínycsiklandó illatát… Megelevenedik bennem az akkori városi utca képe és moraja, itt járnak körülöttem azok az emberek és ugyanolyan elevenek, mint akkor, ha ránézek egy plakátra és becsukom a szemem.

És bár tavaly Berény Róbert egyik Modiano plakátja 16 millió forintért kelt el egy londoni aukción, a múlt héten egy budapesti filmplakát árverésen pedig egy Helényi-plakát (Jedi visszatér) közel ötszázezer forintot ért meg egy gyűjtőnek, de akár egy Faragó Géza, Bíró Mihály vagy egy Manno Miltiadész plakát ma már milliós tétel is lehet, azért tízezer forintért is lehet venni nagyon ütős, eredeti plakátokat a magyar piacon. És ez szerintem jót jelent, mert úgy tűnik, hogy ha akarja a politika, ha nem, az önmagára igényes magyar középosztály újjászületik magától. És talán ezzel a folyamattal elérkezik a magyar plakát is oda, amit megérdemelne. Mert az egykori magyar grafikusok, és az általuk megrajzolt magyar plakátok nagyon jók. Én legalábbis beléjük szerettem.

Ha te is megismerkednél egykori magyar plakátokkal, nézz be IDE mindennap!