Egy rövid időszakot leszámítva, amikor is szét voltam csúszva, mindig is az a fajta nő voltam, aki teljesítette az elvárásokat. Bevallom, szeretek megfelelni. A szüleim, a tanáraim, a barátaim és a párom elvárásainak is.

Ez nem azt jelenti, hogy betegesen küzdök azért, hogy minden a kedvükre való legyen, de alapvetően szeretem azt érezni, hogy az élet minden területén megfeleltem. Mindig is szófogadó, igazán jó kislány voltam. Ötös magaviselettel és igazán jó jegyekkel. Nem az a fajta gyerek voltam, aki miatt a szülei a fél életüket magyarázkodással töltik.

Amióta elkezdtem dolgozni, ott is próbálom a maximumot nyújtani, és körülbelül másfél éve vezetem a mi kis kétfős háztartásunkat. Nem érzem emberfeletti teljesítménynek, ahogy eljutottam az egyetem végéig, de volt, hogy 3-4 kisebb munka mellett végeztem a nappali egyetemet, bejárva az órákra. Az első, számomra belerázódós féléven kívül ösztöndíjjal, fél éve negyven óra munka mellett. Sosem vártam érte óriási elismeréseket, de aztán most megkaptam a szakdolgozatom bírálatát. Sok-sok munka volt benne, idegeskedés, pörgés. Ám úgy éreztem, nem adhatok le egy összecsapott szakdogát három év tanulás után. Boldogan meséltem a családnak és a barátoknak, hogy ötöst kaptam. Mire egymástól függetlenül többen is úgy reagáltak, hogy nem rossz, de tőlem nem is vártak ennél kevesebbet.

Nem tudom, ki mit gondol erről, de attól még, hogy kiegyensúlyozottan jó teljesítményt nyújtok, ez nem természetes. Ez nekem sem kevesebb munka, mint másnak. Azok az emberek, akik teljesítik, netán túlteljesítik az elvárásokat, nem mások, mint a kényelmesebb emberek. Senki sem kap ingyen semmit. Viszont mindenki megérdemli a dicséretet, mert a teljesítmény mögött mindig munka van. Nem kevesebb, hanem több, ha valaki igyekszik mindig jó lenni.

Legyünk büszkék a másikra, mert a túl magas elvárásokkal nem motiváljuk a még magasabbra. Szerencsére másoktól én is megkaptam az elismerő szavakat, melyek segítenek az embernek az elkövetkező akadályokat megugrani.