Lehet, hogy elfogult vagyok, de szerintem a kishúgom csodálatos anyuka. Oké, ha teljesen reálisan nézem, akkor is. Húsz hónapos a kisfia, a kicsi keresztfiam. A kisfiú csodálatos példája annak, hogy milyen egy olyan gyerek, aki élete eddigi 20 hónapja alatt rossz dolgokat testközelből nem tapasztalt, csak jót kapott és igazi szeretetfürdőben nevelkedik. És bár nekem nincs gyerekem, de én is voltam gyerek, emlékszem, hogy milyen volt. A testvéremmel pedig őszinte, tiszta, szeretetteljes a kapcsolatom, sokat beszélgetünk, így a leírtakat az általa elmondottakra és az általam tapasztaltakra alapozom.

Amikor megszületett a kisfiú, a testvérem azt mondta, csak arra vágyik, hogy boldog baba, majd boldog gyerek és boldog ember legyen. És ő mindent meg is tesz ezért. A szó legjobb értelmében teljesíti az édesanyai szolgálatot: nem érzi tehernek, hogy az élete most elsősorban a kisfiáról szól. A főzés és a takarítás várhat, majd ha alszik a kicsi, megcsinálja. Vagy később. Mindegy. Majd alakul. Első a gyerek. Mindig.

A sógorom is csodálatos jó társ és apa. Nagyon örülök, hogy ő van a testvérem mellett. Nagyon szépen, szeretettel, odaadással nevelik a kisfiút, de közben egymást sem mulasztják el szeretni. Naponta többször biztosítják egymást szóban és tettekkel is arról, hogy nagyon fontosak egymásnak. A sógorom sokat dolgozik a család jólétéért, de amikor együtt vannak, az minőségi idő. A kisfiú úgy hívja: “apám”. Rendkívül cuki! :)

És hogy milyen egy kisgyerek, ha szinte burokban nevelkedik? Okos, intelligens, kedves, együttműködő. Hihetetlen az érzelmi intelligenciája: tudja, mit jelent mérgesnek, vidámnak, álmosnak vagy szomorúnak lenni, és ezt arckifejezéssel tudja is mutatni. Mindent meg lehet vele beszélni, ha válaszolni nem is mindenre tud még, de mindent megért. Ha szavakkal nem tudja még elmondani a sztoriját, akkor mutogat. De minden esetben megérteti magát. Hiszen nemcsak szóbeli kommunikáció létezik. Tudja, hogy meghallgatásra kerül minden, amit közölni szeretne, ezért nem üvölt minden apróságért, hanem szól, ha valami fennakadás történt: “anyu, oó!”. Nem veti le magát a pelenkázóról, hanem türelemmel megvárja, míg új pelenkát kap, mert ez is meg van vele beszélve. Lehet vele vásárolni, köszön az eladóknak, benne van minden “buliban”. Igazán jó fej, okos, helyes kis kölyök. Nagyon tud szeretni: ölel, puszil, simogat. Hiszen ő sem kap mást az életben, mint ölelést, törődést, szeretetet. Tudja, hogy meghallgatják és értő fülekre találnak az igényei, ezért nem nagyon hisztizik. Ha mégis, azt inkább hobbiból, próbálgatja a határait, szórakozik vele. De még olyankor is annyira cuki, hogy arra szavak nincsenek.

Most is találkozik gyerekekkel, járnak játszóházba, foglalkozásokra, játszótérre, de egyszer persze le kell majd válni és közösségbe kell adni őt. Én azt gondolom, hogy az a biztonság, bizalom és szeretet, amit kap, jó alap lesz arra, hogy ott majd megállja a helyét. Biztos vagyok benne, hogy szeretni fogják az óvónők és a gyerekek is, hiszen nagyon kellemes természetű, jó gyerek. Csak szeretni lehet.

Nem ismeri azt az érzést, hogy “nem kellek”, hiszen már a fogantatástól kellett. Elképesztően sok felnőtt ember párkapcsolati problémái fakadnak abból, hogy olyan mélyen gyökerezik bennünk a “nem kellek” érzése, hogy valóban nem hiszik, hogy kellhetnek. Iszonyatos, sokszor egész életre szóló sérüléseket okoz, ha a kis magzat úgy kezdi az életét, hogy eleve nem várták, nem kell, nem örömmel fogadják.

Összeszorul a szívem, ha arra gondolok, hogy a világon minden gyereknek úgy kellene nevelkednie, mint az én unokaöcsémnek, mégis sokaknak nem adatik meg a boldog gyerekkor, magamat is beleértve. Sokszor nem is a körülmények teszik lehetetlenné, egyszerűen a szülő részéről nincs meg a képesség vagy az igény. Pedig a testvérem az igazi bizonyítéka annak, hogy ha valaki nem is ilyen mintát hoz otthonról, akkor is lehet türelmes, szerető, boldog anyuka. Szeretném hinni, hogy egyre többen követik ezt az irányt és végre az a poroszos, szigorú nevelés, ami a mi generációnknak annyi lelki blokkot és nehézséget okozott, 1-2 évtized múlva már kikopik a mindennapokból és sokkal több lesz a boldog gyerek és a boldog szülő. Mert egyik nincs a másik nélkül.

(Cikkünk 2017. szeptember 7-én jelent meg.)