Szeretői létből harmadik házasság és a kommentelők

jún. 24., 2016

Szeretői létből harmadik házasság és a kommentelők

Múltkor olvastam egy cikket többszöri válásról, szeretői létből történő házasságról. Az írás szerint a szerzője a harmadik házasságában élt, boldogan, 40 évesen. Rövid cikkében összefoglalta: az első házassága segített neki kilépni a szülői házból, a második nagyon szerette őt, s megtapasztalta mellette, milyen, ha a férfi igazán szeret, a harmadik házassága pedig hosszas szeretői létből ért házassággá, amiben végre kölcsönösen nagyon boldogok. Persze, mindig a részletek lennének az érdekesek, de egy cikkbe korántsem lehet belezsúfolni az egész életet. A cikk írója hozott tényeket, érzéseket, tanulságokat az életéből, természetesen a saját szempontjából.

Mindig érdekesnek találom, ha életutakról olvashatok: kérdések fogalmazódnak meg bennem, elképzelek és gyanítok dolgokat az élettörténettel kapcsolatban, és látom, milyen sokféleképp mehetünk végig azon a bizonyos úton. Számomra a legérdekesebb a személyiségfejlődés az élettörténetekben: mit ismer fel, miből mit tanul az életút bejárója, leírója.

Elkövettem azt a hibát, hogy beleolvastam az olvasói hozzászólásokba. A cikkhez kizárólag nők szóltak hozzá. Mindenki vetett egy-két követ az írójára. Hogy ő semmit nem becsül(t) meg, sem az elsőt, sem a másodikat, harmadjára pedig nyilvánvalóan széttúrt egy családot! Senkinek eszébe sem jutott kérdezni a szerzőt a miértekről, hogyanokról, érzéseiről. És minden hozzászólásból, „bezzeg én”-ből sütött a „jóindulat”, a „kezem-lábam ép, férjem szeret, mit is akarhatnék még” (szó szerint) ítélkezése, a boszorkányüldözés. És az elképesztő frusztráció. A kezem-lábam-ép-férjem-szeret-mit-is-akarhatnék-még önlenyomása, saját vágyainak elnyomása és az elvárás, acsarkodás, hogy akkor más se érezze jobban magát, elégedjen meg a helyzetével (mert én is azt próbálom épp magamra húzni), ne akarjon változtatni (mert én sem változtattam, és nem bírom elviselni annak tudatát, hogy más viszont meg merte lépni).

Iszonyatos mennyiségű indulatot és frusztrációt borítottak nők egy vadidegen másik nőre, egy lehet, hogy csak kitalált történet apropóján.

Mindig az kiabál a legjobban, aki fél. Figyeltétek már?

Miért kiabálnak ezek a nők? Miért fröcsögnek ilyen mélyről jövő indulatoktól fűtve? Mitől félnek? A saját érzéseiktől, hogy szívük és a mélyben meghúzódó, le- és elnyomott érzéseik szerint maguk is másra vágynának abból, amit magukra húznak, csak tanult tehetetlenségük nem engedi a változtatást? Vagy félnek, hogy az „ilyen” nők „elszeretik” a férjüket, s akkor semmijük sem marad, mert a férjük az identitásuk?

Cserhalmi ÁgiCserhalmi Ági

Kapcsolódó cikkek

Hozzászólások