Szerettem volna írni nektek a parfümökről. Rákészültem, szimatoltam is sokat. Ám valamelyik nap megosztottam egy cikket a Facebookon, és alatta kisebb kommentháború tört ki. A cikk a főbb értékrendekről szólt, amelyek fontosak az életben. Kiemeltem belőle egy idézetet, ami arról szólt, hogy a hűség több annál, mint hogy megcsaljuk-e a párunkat. A hűség lényege az önmagunkhoz való hűség, hiszen ha megszegjük az ígéretünket, azzal önmagunkat is eláruljuk.
Megvallom őszintén, összezavarodtam a véleményeken, így érdekelne a tiétek is. Én ugyanis azt vallom, hogy a becsületem a hűség. Hűség mindenhez, ami számomra érték. A családom, a barátaim, a hazám, a párom, stb. Persze minden ember hibázik, hibázhat élete során. A hibáinkra nem vagyunk büszkék, de illik felvállalni azokat, illik méltósággal viselni a következményeket.
Még nagyon fiatalon voltam én is hűtlen, és voltam szerető is. Szeretőként azonban nem engedtem, hogy miattam családot hagyjon el a férfi. Esdekelt, kért, feleségül akart venni, én azonban akkor azt kértem, előbb rendezze a válást, a családi sorokat, majd utána tervezzen. Nem én lettem a második felesége, akkorra már más úton jártam. A mai fejemmel persze már nem vagyok büszke szeretői státuszomra, de arra igen, hogy nem miattam, hanem saját maga miatt döntött a válás, egy valóban rossz házasság lezárása mellett.
Ám a kommentelők között voltak, akik bár szintén azt vallották, a hűtlenség nem szép dolog, és nem büszke rá az ember, sőt, elítélendő cselekedet, a saját félrelépésükre azért találtak és találnak magyarázatot. Merthogy a másik „megérdemelte”, „rászolgált”, „tett érte”. És én ezt nem értem.
A mai, érett fejemmel, túl házasságon, nagy szerelmen, párkapcsolatokon, már nem értem, hogy valakit, aki éveken, akár évtizedeken át mellettünk állt, társunk volt, hogy lehet megalázni. Olyan embert, aki része volt sikereinknek és kudarcainknak, jó és rossz pillanatainknak, hogy lehet átverni és becsapni. Mert lehet, hogy már nem olyan, mint volt, lehet, hogy nem megy a kommunikáció, nem működik a szex, nem jó az egész kapcsolat. De ha valamikor jó volt, ha valamikor méltó volt arra, hogy közös gyerekek legyenek, családdá váljon két ember, akkor az egyenességet és a tisztességet is megérdemelné. Akkor is, ha hibázik. Akkor is, ha valamire szerintünk nem jól reagál. Megérdemelné a másik, és leginkább mi, saját magunk, hogy egyenes gerinccel, emelt fejjel sétáljunk ki az ajtón, lezárva az élet fejezetét. Megérdemelnénk mind a ketten, hogy az ajtót becsukjuk, és utána kezdjünk új életet.
Mert senki, egyetlen nő és férfi sem érdemli meg, hogy sunnyogva, lapítva lopjunk perceket, órákat egy szeretővel. Egyetlen nő és férfi sem érdemli meg, hogy a munkától, otthon építésétől, gyerekek szülésétől lestrapált testét egy szebb(nek tűnő), fiatalabb, netán gazdagabb, kipihentebb másikra cseréljék. Senki nem érdemli meg, hogy fáradtságot, kimerültséget hazudva elhanyagolják.
A „Női szervek” című filmben rém mókás a jelent, amikor a rendőrnő a prostinál puncsoló pasit kirángatja a kocsiból, az meg kiskutya szemmel regéli, hogy az ötödik gyerek után az asszony már nem igazán kívánatos számára, főleg „ott lenn”. De a való életben ezt hirdetni, sőt, az amúgy elítélt félrelépésre az ő esetében elfogadható indokként felhozni – számomra nem tolerálható. Ugyanígy nem tolerálható fordítva sem, azaz ha anyuci keres fiatal bikát, mert a férj a pénzhajszás kimerültségtől már nem mindig ugyanúgy teljesít.
Mert egyetlen ember sem érdemli meg, hogy a másik hazahordja a szennyest, megegye az ételt, befeküdjön az ágyba, fizesse a számlákat, hordja a gyerekeket iskolába, szakkörre, menjenek közösen, mosolyogva családi rendezvényre, hazudjon boldog hitvest - legyen férfi vagy nő - de az örömöket, a jót azt máshol keresse. Senki sem érdemli meg, hogy megcsalt vagy csaló legyen, még akkor sem, ha az a bizonyos új seprű mindig jobban seper. Jobban, amíg új a seprű, de örökké az sem marad az.
Persze aki éppen egy harmadiknál keresi az örömöket, aki titkon épít új életet a másik háta mögött, kicselezve és kijátszva, megalázva őt, az nem érzi, és nem látja, hogy saját magát mennyire árulja el. És soha, de soha nem fogja érezni ezt, ha utólag, akár évek múltán is felmentést ad magának, és csak magamagának e tette alól. Mert hibázni lehet, de a hibánkat – még ha nem is vagyunk rá büszkék – magyarázkodva, csak és kizárólag saját esetünkre felmentést keresve, nem felvállalni, nem lehet.
Szóval nem. Érett fejjel – de már jó ideje éretten – vallom, a tisztességes játék a vállalható. Persze vannak, akik anyagi okok miatt nem tudnak külön költözni a közös otthonból, de ha egyenesen megbeszélik, leírják, megfogalmazzák, hogy ők már nem egy pár, akkor megértem. Akkor próbáljanak új életet kezdeni. De úgy, hogy a gyerek, a hitel, a ház, a vagyon miatt nem akarnak válni, együtt élnek, néha beszélgetnek, úgy tesznek, mintha még egy pár lennének, és közben az egyik titkon járja a maga útját – hát az én nézeteim szerint ez nem járja.
A hűség ugyanis nem döntés. A hűség érzés. Érzés a másikkal és érzés önmagunkkal szemben. Tisztességgel játszom az élet játékát, annak minden pozitív érzésével, avagy sem. Mert lehet színlelni a boldog szeretőt, a magányos estéken és a rideg karácsonyokon, és lehet hazudni a boldog hitvest is, megcsalva, megalázottan, vagy csalva és alázva. Csak éppen egyre nagyobb az űr, és egyre nagyobb a rossz érzés mindenkiben. Mert nem jó, ha a gerinc – ha csak kis időre is -, de hajlítható.
(Cikkünk 2017. november 8-án jelent meg.)
