Sokan ismerik a teóriát a szeretetnyelvekről. Ha valaki esetleg nem tudja, mi ez, akkor ajánlom EZT a cikkemet, ami az elsők között jelent meg itt, az IgenÉleten. Lényege, hogy az öt szeretetnyelv közül van egy vagy kettő, amelyikre különösen hallgatunk. Így mutatjuk ki a szeretetünket, és akkor érezzük igazán jól magunkat, ha ezen a módon kapjuk a szeretetet. Ezek: a minőségi idő, az elismerések, az ajándékok, a szívességek, a testi érintés. Én sokáig nem tudtam magamról, hogy melyik az én szeretetnyelvem. De ma már pontosan tudom, hogy az elismerésre vágyom, érkezzen bármilyen formában. Szóban, pénzben, ölelésben.
Korábban azt hittem, hogy szégyellnivaló, hogy én szeretem, ha “fényeznek”. Milyen dolog már ez, nem? Miért lennék én jobb, mint mások, miért kellene engem dicsérni? A társadalom által diktált gondolatokkal teltem meg én is, és olyan dolog miatt volt lelkifurdalásom, ami miatt nem is kellett volna. Mert hiszen miért baj az, ha valaki vágyik az elismerésre? Igazából ez egy tök normális dolog, nem? Nem vagyunk altruisták (olyan ember, aki feláldozza magát azért, hogy másnak jobb és könnyebb legyen, míg a saját érdekei háttérbe szorulnak), nem cél - nem lehet cél - az, hogy a saját érdemeinket lekicsinyeljük. Csak ezeket olyan nehéz felvállalni, akkor amikor a társadalom azt sulykolja belénk, hogy legyünk kussban és ne várjunk hálát meg köszönetet semmiért. Már ugyan miért ne várnánk, ha megdolgoztunk érte?
Az írás számomra hobbi. Fontos hobbi, ebben tudok kiteljesedni, ilyenkor vagyok igazán önmagam. De egyelőre nem ebből élek. Van egy rendes, civil munkám, amiben jó vagyok. Azonban szükségem van a pozitív visszajelzésekre. Ha elismernek, érkezzen ez akár valamely speciális, túlórát igénylő pluszmunka képében, szárnyakat kapok. Ha megdicsér a nagyfőnök, napokig 200%-on pörgök. Ha belefásulok a napi rutinba, pozitív visszajelzés nélkül, akkor szomorú leszek és fáradt.
Sokáig írtam cikkeket nyomtatott havilapba. Ma már jobban szeretem az online újságírást, az azonnali visszajelzés lehetősége miatt. Rögtön tudom, mely téma volt népszerű azok közül, amik foglalkoztatnak annyira, hogy cikk szülessen belőlük. Látom a kedveléseket, a hozzászólásokat, jönnek az üzenetek, hogy kiből mit váltott ki egy-egy mélyebb, őszinte írásom. Sokszor olyan helyről érkezik a jó szó, ahonnan nem is várnám. Ismeretlenektől, akikről kiderül, hogy rendszeresen olvasnak. Szó szerint majdnem elbőgöm magam ilyenkor. Hogy kiváltottam valamilyen hatást. Hogy a munkám nem volt hiábavaló. Hogy valakinek adtam valamit. És onnantól már nem is ismeretlenek ők.
Érdekes, hogy olykor viszont olyan emberektől várnám a pozitív visszajelzéseket, akiket régóta ismerek és szeretek, de onnan meg nem jön. A legjobb barátnőm például nem olvassa a cikkeimet. Ha mégis átfutja, csupán felszínesen teszi és utána mond rá valami nem túl kedveset. Ez persze nem esik jól. Ellenben a kishúgom gyakran ad pozitív visszajelzést, ami mindennél jobban esik. Nagyon szeretek főzni is. Kiváló érzékem van hozzá, szeretek egyedi recepteket kreálni és új dolgokat kipróbálni. Viszont egyedül élek és ezért ritka, hogy más is megkóstolja az ételt, amit főztem. Pedig szeretem, ha dicsérik a főztömet.
A külsőmön ugyan sok dicsérni való nincs, dundi vagyok és nem túl szép. De mindig ápolt vagyok és nagyon jól tudom magam sminkelni. Szerintem elég jó az öltözködési stílusom is. Mégsem dicsérnek meg, mert a legtöbb ember szemében a szépség fokmérője a karcsúság és én ebből, ugye, eleve kiestem. A szemöldököm tetovált, amit sokan talán olyan “műnősnek” találnak, pedig egyszerűen muszáj volt, mert ott nagyon kevés és vékony szálú szőr nőtt, az a kevéske pedig áldozatául esett a ‘90-es évek szemöldökdivatjának. Ez van, nekem egyébként tetszik, de talán nem mindenkinek. Az orrom krumpli, de ez az egy dolog, ami igazán anyura emlékeztet, ha magamra nézek. Alig emlékszem már az arcára. Úgyhogy a nózi marad. De dicsérni nyilván senki sem fogja, még én sem. Maradt hát az intellektus, a szellemi képességeim, a világgal és önmagammal való kapcsolatom. Ez az, amit sokan dicsérnek és amiben tényleg lubickolok. Szeretek jó testvér, jó barát és jó keresztanya lenni, és örülök, ha ezt is elismerik azok, akiket szeretek. Viszont olyan is előfordult, hogy elhagytam valakit, akit szerettem, mert úgy éreztem, hogy akármennyit is teszek bele a kapcsolatba, nem kapok semmiféle elismerést, semmilyen módon. Nem volt kár érte. Sosem változott volna meg. És én sem.
Szóval, annyi helyről és olyan sokféle dologért jöhet elismerés, és számtalan módja van annak, hogy ezt kifejezzük. Azt vettem észre, hogy ez is egyfajta áramlatként működik. Ha én elkezdem kifelé áramoltatni az elismerést, akkor visszafelé is elindul. Ha megveszem a kedvenc zenekarom CD-jét, vagy egy jó könyvet, akkor ez elismerés a zenész, az író felé. Ha a tehetséges utcazenész mellett megállok pár percre és dobok neki némi pénzt. Ha az általam kedvelt honlapokat, projekteket támogatom valamilyen összeggel a PayPalon. Ha megdicsérem a körülöttem élő embereket. És nagyon fontos: ha én elismerem saját magamat. Ha tisztában vagyok az értékeimmel és nem degradálom magamat. Ha nemcsak elvárom az elismerést, de meg is adom magamnak és másoknak is. Azt hiszem, ez a kulcs.
(Az írás 2017. május 6-án jelent meg.)
