Nagyon nehezen ment nekem a beilleszkedés a társadalomba. Vagyis nem is csak a beilleszkedés, inkább a beletörődés, hogy emberek közt kell élnem. Furán hangzik, tudom. Nem azért mert ketrecben tartottak, vagy olyan arisztokrata családban neveltek, ahol kergettek egy lazacfalattal az asztal körül, ha nem akartam megenni - hanem azért, mert szinte alig tudtam elfogadni, hogy ahány ember, annyi sors, életút, jellem, akarat.

Jó, a mai napig nehezen viselem, de már igyekszem viselkedni. Igyekszem mindenkit elfogadni olyannak, amilyen, és ezek után eldönteni, hogy melyikre is teszem őt a fejemben a képzeletbeli kispolcok közül. Egyébként baromi jól szórakozom az embereken. Ma már.

A kedvenc szituációm, amikor valaki az ötödik találkozás után is bemutatkozik. Na, nyilván ezek a találkozások nem egy héten belül történnek, hónapok telnek el a kettő között, de mégis. Ma már bemutatkozom újra és újra, mert sokszor azt érzem, hogy kár erőt és időt fecsérelnem az előző találkozásokon történtek bizonygatására. Tudom, rengeteg oka lehet annak, ha valaki nem emlékszik rám, de ha egy állandó helyre jön találkozóra, illik megismernie. Ha nem ismer meg, akkor legalább ne mutatkozzon be, ha épp csak összefut velem a folyosón, mert nem kell mindig illemtanárt játszani. Nem mondom, hogy ismerjen meg a strandon vagy a bevásárlóközpontban, de kímélje meg magát is és engem is a kínos szituációktól. Na, ma már én kímélem meg magam a sokadik bemutatkozási procedúrát követő kínos vihogástól és elnézést kérések hadától. Olyan sokszor nem fordult ez elő velem, de volt rá példa. Rettentően bántott. És végül tudatosult bennem, hogy miért vettem ennyire a szívemre. Mert oly szürke egérke vagyok, hogy nem emlékszik rám senki. Ha lenne bennem valami, valami magával ragadó, mint egy 90-es szilikonmell, vagy pink haj, vagy egy körzővel rajzolt test, vagy egy angyalok által formázott pofi, akkor tuti, hogy mindenki emlékezne rám. Mindig ezek jártak a fejemben korábban. Ma már nem.

Nem, mert azt gondolom, ha én veszek erőt magamon, és képes vagyok emberekre figyelni, még akkor is, ha ugyanabba a „szürke egér családba” tartozunk, ezt igenis elvárhatom másoktól is. Csak az a tapasztalatom, hogy egyesek annyira szeretik magukat, hogy képtelenek kivenni a fejüket a fenekükből és körülnézni a környezetükben. Pedig néha jobb és több lenne, mert hiába van szép arcocska vagy széles vállacska, a nemtörődöm bunkóság maradandóbb emlék a másik szívében.