Nemrég ÍRTAM arról, hogy az életembe érkezett egy kiskutya, aki egyik napról a másikra jelent meg és azzal a lendülettel be is költözött hozzám. Az elmúlt egy hónapot együtt töltöttük, ezért úgy gondoltam, megosztom veletek, hogy vagyunk.

Időközben kiderült, hogy a kutyus nem 6 éves, hanem 7,5. Ez persze meg is magyarázza, hogy miért ősz a kis pofája és a mellső mancsai. Ettől persze csak még szebb, még elegánsabb - tiszta George Clooney, csak kutyában. Igazából azt sajnálom ebben, hogy élete első felét nem velem töltötte. De most már kár lenne ezen keseregni. A kutyák a jelenben élnek, így pontosan tudom, hogy ő nem rágódik a múlton - hát én sem teszem.

Szóval, a kutya. Elbűvölő egyéniség. Végtelenül cuki, barátságos. Imádja a simogatást, a dédelgetést, teljesen odavan azért, ha foglalkozom vele. De az utcán, ha embert lát, akkor is azonnal rohan, hátha kap egy kis simogatást. És nem is nagyon tudnak ellenállni neki, annyira kedves kis jószág. A barátnőm nevelte élete első évében - így hiába tudom, hogy utána nem volt mindig könnyű élete, de az alapok, amiket kapott, rendben vannak. Jól szocializált, vagány, igazi belevaló kis tacskócska. Álomkutya. Tökéletes a számomra, mindig ilyen természetű kutyáról álmodtam.

Sajnos az tény, - és ezen most nem is tudok változtatni - hogy napközben egyedül van, de megbeszéltem vele, hogy ezt tudom neki nyújtani jelenleg, ez pedig még mindig jobb, mint a régi élete, amikor egy dobozban lakott. Pihenjen, aztán majd, amikor együtt leszünk, sok simogatást kap és sétálunk. És szemmel láthatóan elégedett ezzel a helyzettel. A nap nagy részét egyébként akkor is a takarója - vagy épp az én takaróm - alatt tölti, ha itthon vagyok, hiszen nem annyira fiatal már, jóval többet pihen, mint egy kölyökkutya. Konkrétan így:

Persze, megkapta a szükséges ellátást, minőségi tápot (a tökéletes étrend kialakítása még egy későbbi lépés lesz), rendeltem neki az eBayről pórázt, nyakörvet, ruhát, játékot. Szóval “kistafírungoztam” a kis törpét. Esténként sietek haza hozzá, sétálunk, összebújunk, szeretjük egymást. Nagyon jól működünk együtt. Csodálatos jó kutya: első szóra visszajön, ha hívom (kivéve, ha épp megkerget egy macskát, akkor azért lehúzzák neki a rolót, de második-harmadik nekifutásra akkor is sikerül behívni). Imádja a jutalomfalatot, a kutyakekszet, a főtt marhacsontot. A “gyere” vezényszót jól ismeri, de mást nem nagyon - nem igazán ül vezényszóra, nem ad pacsit, nem fekszik. Már viszonylag idős ahhoz, hogy ezeket megtanulja (bár biztosan lehetséges), de én ezeket nem is feltétlenül várom el. Nekem elég, ha cuki, boldog, kiegyensúlyozott és ha szeret, tisztel, valamint ha hívom, visszajön - én csak ennyit várok. Ez pedig maradéktalanul teljesül.

Persze egy tanulási folyamat is volt az elmúlt hónap. Neki meg kellett tanulni, hogy vannak szabályok, napirend, bizonyos korlátok. Nekem pedig meg kellett tanulni átszervezni és hozzá igazítani a napjaimat, kigazdálkodni a kutya költségeit, illetve megtanulni úgy öltözni, dolgozni, pihenni, hogy közben a kis virslitestű rám tapad.

Most már összetartozunk. Mindig számolnom kell vele, mindig figyelnem kell rá - de mi ez ahhoz a szeretethez képest, ami ő adni tud? Mert bizony, nekem mondhatja bárki, hogy a kutyák nem tudnak a szó szoros értelmében szeretni - szerintem az igazság az, hogy emberi mércével nem lehet mérni, ahogyan ők szeretni képesek.  Ő egygazdás kutya és engem választott gazdájának. Ettől persze még másokat is kedvel, de már az első percben hozzám bújt, figyelt rám. Én pedig megmondtam neki, hogy “nem mész te sehová, kis lüke”. Őszintén szólva nem is tudom, hogy én mentettem-e meg őt, vagy pedig ő engem… :)

(Cikkünk 2017. december 20-án jelent meg. Azóta is remekül vagyunk.)