Érdekes beszélgetésen vagyok túl a barátnőmmel. Szeretem a barátaimmal a tanulságos és gondolatébresztő vitákat, melyek engednek fejlődni, melyek nem erőtlen ugatásból, hanem észérvek felsorakoztatásából állnak. Szeretem a barátaimat is, sok mindenben egyetértünk, de még több dologban nem, ezért a barátaim. Rettentő módon utálnám a tükörképeimmel élni a mindennapjaimat, és hiszem is, hogy egy bizonyos szintig az ellentétek vonzzák egymást.

Vicával nagyon mások vagyunk, vagyis eléggé mások ahhoz, hogy alapvető kérdésekben különbözzön a véleményünk, s ez a véleménykülönbség a mai napon is kiütközött. Nem baj. Én kissé „kocka” vagyok, lázadó, néha túl realista hozzá képest, ő pedig szabálykövető, agyaló és némileg röghöz kötött. Az a típus, aki igazi nőként hagyja magát vezetni, szeret hallgatni az általa tisztelt és elfogadott emberek, akár írók, akár színészek, akár Kedvesek véleményére és elvrendszerére.

Én pedig sosem nyugszom, mindig feszegetem a határaimat, ezáltal az ő határait is. Azaz szeretek szembemenni az általa kőbe vésettnek hitt írásokkal és érzésekkel, még akkor is, ha tudom, nálam tapasztaltabbak vésték kőbe.

A mai telefonbeszélgetésünk sem zajlott másképp, mint ahogy szokott, beszélgettünk erről-arról. Évi szerint, ha szeretünk valakit, akkor nem tudjuk megmondani, hogy mit szeretünk benne és miért szeretjük. Na, nálam ez kicsapta a biztosítékot.

-        " - Nem tudjuk megmondani? Miért nem?" – kérdeztem, majd folytattam: - "Érdekes, ha én a szeretteimre gondolok, mindenkinek fel tudom sorolni az összes tetsző vagy nem tetsző, szerethető és idegesítő tulajdonságát és tettét. Nyilván szeretem a lényét, az illatát, a mosolyát, a kedvességét, a puha hasát vagy épp a kockáit, szeretem, ahogy eszik, hogy otromba viccei vannak, amit még elő sem tud adni, és még sorolhatnám, de a lényeg, hogy felületesen ugyan, de szavakkal elmondható az, amit érzek."

Éva szerint tényleg én szeretek felületesen, mert igazi szeretet leírhatatlan, belülről jön, nem köthető egóhoz és a tárgyi világhoz. Ő ezt olvasta egy hozzáértő és tapasztalt író könyvében, ő ebben hisz és e szerint érvvel. Én pedig visszakérdeztem.

-        - "Tényleg így lenne? Az igazi szeretet vak és elrendeltetett? Oly sorsszerű és egyedi, hogy már nem is láthatok a szemellenzőm nélkül? Tényleg én vagyok túl realista és kevésbé e világra való? Én nem szerettem eddig elsöprően senkit?"

Miért jobb és elfogadottabb az író elmélete, mint az enyém? Miért magyarázunk meg mindent egy földöntúli világgal és az ezotériával? Mindezt úgy kérdezem, hogy hiszek a Sorsban, nagyon is, de túl sokat kérdeztem…

Szerda van, kora délután. Nem kaptam választ… Azt hiszem, nem is kapok, hisz tudjuk, hogy a válaszok készen vannak, csak jól kell tudni kérdezni. Jókor és jótól, akit talán nem Évának hívnak…