Képzeljétek, a napokban a fejembe vettem, hogy csináltatok magamnak egy tetoválást. Nem aprózom el, nem kis virágot vagy csillagocskát varratok az alkaromra, hanem egy szép, egész és kerek mondatot. Hogy mi az, nem árulom el, de terveim közt szerepel a tetoválás megörökítése és egy rövid interjú készítése a tetováló mesterrel, két „auuu-áááááá- ohhhh” és „jajj” között.

A politikán kívül kevés téma kavarja fel úgy az állóvizet, mint a tetoválás témaköre. Pillanatok alatt kialakul az A és B oldal, mindenki gyorsan állást foglal. Sokak fejében él a közhely, hogy ostoba, agresszív börtöntöltelékek tetováltatnak, ez beleégett a tudatukba, és a legkevésbé sem hajlandóak az elméletükön változtatni. Nagy tévhitben élnek ezek az emberek, mert a pszichológia tudománya szerint minden tetoválás mögött húzódik valamilyen erős ok, indok, lelkiség vagy épp meggyőződés.

Az elhatározás, hogy tetováltatunk magunkra, leggyakrabban krízishelyzetekben születik. Halálesetek, szakítások, fájdalmas búcsúk, véget érő szerelmek hatnak legösztönzőbben ránk, mert rettegünk az emlékek halványodásától, így a krízis miatt kialakult belső agressziót ebben a formában fordítjuk magunk ellen, kontrollálva a saját fájdalmunkat, a saját testünkön. Barátnőm is a testébe és a tudatába égette élete legfájdalmasabb döntését, ma már pedig kezelésekre jár, hogy eltüntesse onnan. Jó ötletnek tűnt egy varrattal megemlékezni a fájdalomról, csak az a baj, hogy akárhányszor ránézett a csuklójára, mindig feltépte azt a sebet, ami valójában sosem fog teljesen meggyógyulni.

Arról nem szól a fáma, hogy idővel hányan bánják meg a döntésüket, de gyanítom, elég magas ez a statisztika.

A gyakoribb okok között szerepel még a különbözőség vágya. A magukat minden téren átlagosnak megítélő emberek ezt az utat választják a kitöréshez.

A törzsi világból átvett csoporttagsági jelzés szintén gyakori a civilizált társadalomban is, valahova tartozásként vagy -tartozási szándékként viselik büszkén, meggyőződésből, az eltántoríthatatlanság jeleként. Nem véletlen, hogy a nagyszívű állatszeretők többsége visel magán valami jelzést, hol is van a szíve nagyobb része.

A spiritualitás és a hit világában hitük erősítőjeként, oltalmazásként vagy áldásként szívesen viselnek keresztet, angyalt, jin-jang jelet vagy Buddha-szobrot a testükön.

Soha nem mertem annyira vagány lenni, hogy a bőrömet nyitott könyvként olvashatóvá tegyem bárki számára; talán a következő életemben - mert tudnám mivel ékesíteni. Mindenesetre bírom a tetkós embereket, de nem a „Szeretlek, Mari” típusú feliratokra gondolok.