130 éve, 1886. április 14-én született Tóth Árpád. A nőügyekre, botrányokkal teli magánéletre éhes sajtót sohasem tudta kiszolgálni, mert egyszerűen, szegényen és szerényen élt. Életében igazán csak egy nőt szeretett, Lichtmann Annát, akit nagy anyagi nehézségek árán ugyan, de sikerült feleségül vennie. A lélek és a szellem kifinomultsága nála sem párosult anyagi javakkal. Emberi és költői tisztaság, és az akkor még gyógyíthatatlan betegséggel, a tüdőbajjal vívott küzdelem jellemezte életét. Költészetének képi világa a melankolikus érzések színes palettája.

Tóth Árpád és Lichtmann Anna szerelméből egy gyermek született, Tóth Eszter, aki 1971-ben Apu címmel könyvet írt édesapjáról, hogy az utókor is megismerje Tóth Árpádot, az igazán jó és tiszta embert, édesapát. Ebben a visszaemlékezésben olvashatunk arról, hogy a költő felesége messze nem a hóbortokkal teli, fennhéjázó költőfeleség volt, hanem egy minden csekélységnek örülni tudó, irigységet nem ismerő társ és anya. Lichtmann Annával minden baráti házaspár szinte rajongott együtt lenni, hiszen a legegyszerűbb kis zöldvendéglői kiruccanás is üde jókedvvel volt teli. A költő felesége a legapróbb dolgokban is örömét lelte, és általában ez a derűs világlátás, boldog együttlét érzése jellemezte házasságukat, családi életüket egyaránt. Tóth Árpád számára is családja szeretete volt a legfontosabb.

Apaságát az első pillanatoktól fogva rendkívüli buzgalommal és áradó szeretettel élte meg. Ki gondolta volna, hogy Tóth Árpád, a költő, otthonában kislányának zöld hasú mackót és majomsofőrt rajzolt, vagy éppen Az Estet olvasó elefántpapát, akinek az elefánt gyereke a bilin ül. Ez is a költő egyik arca volt, a gyengéden szerető apáé, aki ha éppen betegségét az újtátrafüredi Palace szanatóriumban gyógykezeltette, akkor a szanatóriumi étlapkártyán levelezett kislányával, amelyekre rövid kis meséket írt és rajzolt. Tóth Árpád egyik várva várt hazatérését a szanatóriumból az Úton című költeményében írta meg:

„Mire leszáll a boldog este,

És csöndben megérkezem,

Elmaradt száz határtól

Lesz napfényes a szivem.

Víg villany gyúl a szobában,

Vagy szivemből csap ki a fény?

És alvó kicsi lányom

Felkacag álma ölén.”

Tóth Árpád számára a boldogság és szeretet receptje nem volt ismeretlen. Kislányával és feleségével töltött percei, órái mind erről tanúskodnak. Szomorú, hogy gyermekét csak nyolc esztendős koráig nevelhette, mert a tuberkulózis 42 éves korában elszólította az élők sorából. Egy biztos, költészete nélkül a huszadik századi magyar irodalom szegényebb és színtelenebb lenne.