Szentimentális lettem. Egyre többször fojtogat a sírás, ha valami szépet látok. Egyre többet időzöm el szavaknál, s ízlelgetem a hangzásukat. Vannak kedvenc kifejezéseim, amelyeket beépítek mindennapi szófordulataim közé. Ceruzával olvasok, s a tetszetős sorokat aláhúzom.  

Teletömöm gesztenyével a zsebem, mint gyermekkoromban. Kavicsokra dátumot vések, s hazahozom. Szagolgatom a karom, ha megkapta a nap. Kimegyek a teraszra reggel, s beszívom a csípős tél illatát. Ha valahol tűz lobog, az útjába állok, hogy füstös legyen a hajam. Fotózok mindenhol, hogy megőrizzek pillanatokat, mozdulatokat. Vágyom valamire, keresek valamit, amit ismerek valahonnan régről, de elhagytam a felnőttség felé való rohanásban. A tradíciók adta biztonságot, a gyökereimet.

Most lett fontos, hogy utána járjak, ki vagyok én. Minden felelős ember életében eljön ez a pillanat. A tudás vágya. Hogy a saját régmúltját rávéshesse a Nagy Magyar Krónika neki szánt lapjaira. Kik voltak az őseim, honnan jöttek, mit csináltak? Minek örültek, mi fájt nekik? Gazdagok voltak? Szegények? Nyomorultak?

Néhány kósza adat, kikopott nagykönyves bejegyzés dél felé mutatja az irányt. Na, nem a Mediterráneum latin istenei között kell keresni a szépapámat. Inkább a délvidéki térségben kotorásznék a sokácok, bunyevácok között. Nagyon szeretnék szigorú tekintetű katonákat és karót nyelt asszonyokat ábrázoló fotókat bekereteztetni, s téli estéken elmerengeni, vajon hasonlítok-e az üknagyira.

Mert kell. Kell a bizonyság, hogy nem véletlenül vagyok itt, hogy nem véletlenül az a társam, aki. Hogy nem véletlenül lett az a gyermekünk, aki. Hogy mesélhessek a fiamnak családunk dicső vagy nem dicső múltjáról.

Hogy megtaláljam dédapámat, akit elnyelt a Don. Nem tudni, hogy halt meg, nem tudni, mikor, csak azt, hogy Mihálynak hívták, mint előtte s utána mindenkit az apai ágon (meg az anyain is – érdekes). De az ő sorsa a bizonyság arra, hogy van közös múltunk, közös gyökerünk nekünk, magyar parasztoknak: mikor harsant a „kürtszó”, felvette az egyenruhát, a batyut, s ment. Ahogy sok ezren még. Védeni a hazát. Küzdeni a becsületért, egy vesztes háborúba. Vágyom a látására. Vágyom a büszkeségre: igen, ő is ott volt. S belőle vagyok én is. Meg a fiam is.

Az életemmel, a fiam születésével tovább akarom írni azt a történetet, amely a házasságom előtt két szálon futott, s amely az Isten előtti esküvel lett családregénnyé.

Néhány éve New Yorkban találkoztam egy magyar fiúval. Levente már Amerikában született, 56-os emigránsok gyermekeként. Taxiztunk a Central Park körül, közben mesélt. Imádtam az akcentusát és azt a fanyar humort, mellyel a leghétköznapibb mondatba is színt vitt. Sajátja volt az amerikai életérzés, egyfolytában mosolygott. Nekem mégis könny szökött a szemembe, mikor megvallotta, semmire sem vágyik jobban, mint egy társra. Egy magyar feleségre. Magyar gyerekekre, magyar hétköznapokra, magyar ünnepekre. New Yorkban. És elhittem neki. Azt mondta, korábban nyitott volt mindenkire. Próbálkozott amerikai lánnyal, nem is egyszer. De az amerikai lányoknak nem mesélhet 56-ról, mert nem értik meg azt, ami az ő családjának mindennapi valóság. Egy amerikai lánynak hiába beszél Magyarországról, hisz az átlag jenki még a saját állama határain túl sem nagyon járt. Aztán ebből tanulva, ismerkedett európaiakkal: lengyelekkel, németekkel. De a „szeretlek” mégis csak magyarul szól a legszebben - mondta.

Biztosan működik a kultúrák közötti átjárhatóság, de azt hiszem, az én lelkem csak egy másik magyar lélekkel együtt tud szárnyalni. Persze, az is nagyon praktikus, ha egy „vegyespáros” gyermeke kétnyelvű, mert rengeteg tanulást megspórol a későbbiekben.

De nekem mégis csak kell, hogy a párom ismerje a zacskós tejet, a Boci csokit, a lángost, a pörköltet. Kell, hogy velem nevessen Hakapeszi Makin, s tudja, hol lakott a Kockásfülű Nyúl. Kell, hogy ezer hang közül is felismerje Linda sikoltását, s kell, hogy együtt nosztalgiázzunk a balatoni táborozásról, parizeres osztálykirándulásokról.

És kell, hogy érezzem, ő is felemeli a hangját a „Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk”-nél, s lássam, ő is libabőrös, ha felcsendül a Himnusz.

Ma van a Gyökerek Világnapja. Az ősök, a felmenők tiszteletének ünnepe. Nem véletlenül december 23-ára tették a kitalálói. A karácsonyi ünnepekben mindenki útra kel, hogy találkozzon a rokonaival, együtt legyen a szeretteivel. A nagy karácsonyi evés-ivás közepette előkerülhetnek a megsárgult családi fotók is, melyek az újabb és újabb házasságokkal, kapcsolatokkal, a családba „újonnan belépők” múltjával kiegészülve összeállnak történelemmé. Mert apáink múltja ad keretet gyermekeink jövőjének is.

V. Szabó Kriszta