Dalmánál csak annak volt esélye, aki betört az ő világába. Aki őrült tettekre volt képes, csak hogy meghódítsa.

Aki minden idegszálával őt szerette volna, kitépte a csigaházából, magával tudta sodorni, elvarázsolta, s aki mellett különlegesnek érezhette magát. Aki ráérzett arra, mire vágyott a lelke leginkább, s megadta neki. Dalma lebegett, hogy létezik még ilyen ember. Csak kis idő múlva ocsúdott, figyelve a jelekre. „Hahó, Dalma, normális ember ilyet nem tesz!” „Nem? Miért nem? Nekem ez lenne a normális. Jajj…”

Túl szép, hogy igaz legyen, tehát nem is igaz! Fontos útjelző karó ez a felismeréshez vezető úton, ha valakit nárcisztikus partnerrel hozna össze a sorsa.

Azt, hogy kapcsolódni tudott, vonzódott, s erre volt szüksége, Dalma még énje „patológiás” részének köszönhette. De már nem bánta ezt sem. Sokat, egyre többet tudott meg magáról és a világról ezáltal. Énje patológiás része ugyanis egykoron eltolta a falig. Elment a falig. Innen pedig nem volt más út, mint szemeit felnyitni, meglátni és változtatni. Ma már sok mindent ért. Azt is, hogy még van hová fejlődnie, s hogy majd akkor lesz gyógyult és egészséges a lelke, amikor ő választ, nem pedig őt választják.