A nagyszüleink még tudták a tutit, számukra természetes volt, hogy beosztják a pénzüket, hogy addig nyújtózkodnak, amíg a takaró ér, meg ilyesmi. Mára nagyon sokat változott a világ. 

Fogyasztói társadalom lettünk, s mint olyan, soha nem elég nekünk semmi. Még egy nadrág, még egy telefon, egy jobb autó, egy házfelújítás. Minden kell nekünk és lehetőleg azonnal. A pénzintézetek pedig ezt alaposan ki is használják, hiszen újabbnál újabb hitelkonstrukciókkal, ilyen-olyan American Express kártyákkal csábítanak bennünket, mi pedig gyakran bele is sétálunk a gondosan kiépített kelepcéjükbe. 

Na, de mégis mihez kezdjünk, ha tudjuk azt, hogy spórolnunk kell? Azon túlmenően, hogy könnyek között lemondunk egy gyönyörű magas sarkú, bőr kiscsizmáról, más módszerek is vannak. Méghozzá a nagyiktól. Mert ahogyan már mondtuk, ők tényleg tudják a tutit.

1. - Az első és legfontosabb szabály kislányom, hogy csak akkor vegyél meg valamit, ha már meg van rá a pénzed - ezt mondta nekem a nagymamám, amikor megkérdeztem tőle, mégis hogyan fogjak neki a nagy tervnek. 

- Oké, akkor hitelkártya elfelejtve, becsszó. Nem veszem meg azt a csodálatos piros kistáskát sem, amit csillagászati áron adnak az egyik bevásárlóközpont táskaboltjában - feleltem, miközben azon járt az agyam, hogy a csudába, miért nem vettem meg tegnap és amúgy is ráértem volna még egy hetet várni a „hogyanspróroljunksokat” mesterkurzusssal. Na, de ha már így alakult, akkor nincs mit tenni. Meg Nagyi amúgy is mondta tovább:

2. - A mi időnkben nem volt olyan, hogy hobbi. A mi hobbink az volt, hogy kigazoltuk a kertet. Minek jársz Te heti háromszor abba a hogyishívjákba? Na, mondd már, a konditerembe? Vedd fel a cipődet, aztán futkoss az utcában! Az ingyen van. 

- Oké, ebben igazad van. Úgyis egyedül megyek futni, így legalább még a madarak csicsergését is hallom. Ja, nem, tél van. Nem baj. Van kesztyűm, sapkám, meleg futócuccom, amit még ősszel vettem méregdrágán a Hervisben, úgyhogy ez lesz. Kertvárosban lakunk, sok vizet nem zavar majd, ha kétnaponta futkosok a kis utcákban. A kutyák nem szeretnek majd, de sebaj. Ha a gazdájuk rám engedi őket, legalább hamarabb lefutom az öt-hat kilométeremet.

3. - Amikor megkapod a fizetésedet, azonnal tegyél félre belőle és ahhoz hozzá se nyúlj! Vegyél elő egy befőttesüveget és tedd bele! Meglátod, ha az első adandó alkalommal nem veszed ki belőle, amit beletettél, utána már könnyen fog menni.

- Ez túl egyszerűnek tűnik, de rendben, legyen így. Esküszöm, Nagyi, hozzá sem fogok nyúlni. Csak az a piros kistáska ne lenne!

4. - Aztán, kislányom van egy rakás felesleges holmid: ruhád, nyakláncod és fülbevalód, amit már évek óta nem láttam rajtad. Csak dísznek lógnak itt az ékszertartón. Vidd el őket egy vásárba és add el! A pénzt pedig ne költsd el másik fülbevalóra és nyakláncra, hanem tedd bele a befőttes üvegedbe!

- Vásárba? Manapság már nem nagyon vannak ilyenek. De az ötlet jó. Felrakom a Vaterára. Bár azt a kis rózsaszín strasszköves fülbevalót még igenis használom. Csak mindig azokon a napokon, amikor nem találkozunk. 

Ez volt az a pont, amikor a nagymamám szúrós tekintete elől legszívesebben bebújtam volna az asztal alá. Azt hiszem, tényleg nincs több kifogás, megvan a tökéletes módszer, már csak végre kell hajtani. Csak az a kis piros táska ne lenne!