Még időm sem volt felfigyelni rád, te azonnal kiszúrtál magadnak. Már otthonosan mozogtál abban a közegben, amibe én akkor csöppentem bele. Az első lehetséges alkalommal hozzám léptél. Kérdeztél. Sokat. Válaszoltam. Szinte még azt sem tudtam, hol vagyok. Tényleg nem tudtam. Örültem, hogy képes voltam kapcsolatot teremteni az emberekkel. Tartottam tőle, milyen lesz majd kilépni a fényre sok-sok év után. S lám, nem is tűnt olyan nehéznek az első pár lépés: tudtam beszélgetni. Beszéltél hozzám, velem. Érdekeltelek. Látszott.

Aztán hosszú ideig nem mentem, nem volt következő alkalom. Amikor ismét megjelentem, vittem a férjemet is: legyen közös az élmény. Hátha majd itt, ettől… Érzékeltem az arcod rándulását, amikor bemutatkoztál neki. Azóta tudom a neved. Amikor nekem bemutatkoznak, legtöbbször elfelejtem a nevet, nem fogom fel, bármennyire igyekszem figyelni. Most figyeltem. Rákerestem az interneten a névre. Ki lehetsz. Később kiderült, te ugyanezt tetted.

Legközelebb egyedül érkeztem. Poénnak fogtam fel az udvarlásod. Komolyan azt hittem, viccelsz. Mert minden olyan természetesen történt. Beszéltél a gyerekeidről, a hétvégi családi programról, a fosós-hányós vírusról, az ovikeresésről, házvásárlásról. Mindenről, ami történt egy hét alatt.

A következő alkalomra betegen mentem. Beugrott a családod. Menekültem. És dühös voltam. Rád. Hogy van bátorságod?! Rájöttem, hogy a körülményekre tekintettel engem még a poénból elkövetett udvarlásod is zavar. …és magamra is. Mert jólesett. Pedig nem volt szabad. Mert betegen is elmentem. Mert már függtem.

Legközelebb nem botlottunk egymásba, mert olyan későn estem be, hogy te már épp távoztál, messziről még láttalak. A családoddal. Ez volt az év utolsó közösségi alkalma, a program januárig szünetelt. Tudtam, hogy el kell engednem a figyelmedet, s az igényem a figyelmedre. Azt az érzést, hogy amikor a kezem a kezedbe teszem, olyan, mintha haza értem volna. Minden ilyen gondolatom ellenére, vagy azokkal együtt, nagyon jól éreztem magam azon az estén. Ezeken az alkalmakon alapjában mindig önmagam tudtam lenni, függetlenül attól, találkoztunk-e, beszéltünk-e egymással vagy sem, és ez megnyugtatott, feldobott.

Az új esztendő első programjain nem találkoztunk. Szinte el is felejtettelek. Nagyon akartam, hogy ne akarjak semmit… Amikor pedig találkoztunk, nem hatottál. Megnyugodtam. Megy ez!

Aztán egyszer csak nem hagytad. Olyan közel kerültél hozzám, hogy éreztem a vasalt inged illatát, a leheleted. Hallottam a lélegzetvételed, a szívdobbanásod. Aznap is hamar leléptem.

Legközelebb még rámenősebb voltál. És azt követően is. Annyira, hogy eszembe sem jutott: ez komoly.

Aztán – minden mástól – besokalltam. Rám omlott a rengeteg munka, a gyerekek problémái, a tehetetlenségem feszültsége, a párhuzamos problémakezelések, a kialvatlanság. Nem zavart, ha feszültnek láttál, s már az sem, ha egész este beszélgettünk a heti programok alkalmával. Nem érdekelt, ki mit gondolhatott. Éreztél. Annyira, hogy még azokat a pillanataimat is elkaptad, amikor ki-kiengedtem a feszültségből.

Közeledett a nyári szünet. Kérted a telefonszámom. Nem adtam. Egyszerre indultunk haza az eseményről. Az ajtón kívül átöleltél. Ez szokásos mozdulat búcsúzáskor ebben a közösségben. Mégsem mertem felnézni. Én ilyet nem szoktam. Pedig addigra már közelről ismertem a tested rezdülését az ütemre, te pedig az enyémet… Már tudtam, nem magától értetődő és nem akárkivel, hogy izzadtan összeolvadni természetes érzés. Mégis hárítottam. Nem biztos, legközelebb jövök, mondtam. Láttam, nem egyszerűen elszomorodtál, hanem rosszulesett.

A következő héten mégis megjelentem. Ki akartál kísérni, amikor haza indultam. Kértem, ne tedd. Ne vegyenek a szájukra, ne adjunk rá okot. Ennél többet. Még mindig próbáltam poénnal és nevetéssel elütni az érdeklődésed.

Azt gondoltam, többször nem kell kérnem, ne kísérj ki, amikor távozom. Tévedtem. Te csak a múltkori alkalomra tartottad érvényesnek a kérésem… Már kinn vártál, amikor kiléptem. A szemembe néztél, és búcsúzóul megszorítottad a kezem. Túl hosszan tartottad a két kezem a  két kezedben.

Ne lépd át a határokat! Nem szeretnék olyat tenni, amiről hazudnom kellene, vagy legalább elhallgatni. Nem azért, mert ki mit gondol, vagy mert bármit, bárkit minősíteni lehetne, kellene, ítélkezni felette. Hanem azért, mert az őszinte érzéseket és kapcsolódást, azt a csodát, amit kaptam az élettől, nem szeretném olyan irányba terelni, amit már nem lehet vállalni, el kellene hazudni.

Meddig lehet földhöz lapulva kivárni a forgószélben?