Természetes, hogy mindenki a legjobbat akarja kihozni magából. Ha egyedülálló, azért, hogy végre párra leljen, ha kapcsolatban él, akkor pedig azért, hogy a társa örömét lelje szerelme külsejében is. De nem volt ez mindig így! Vagy így volt, csak anno más léptékkel, más érzékkel mérték a szépet, a kívánatosat? Összegyűjtöttünk néhány rettenetes jelenséget, melyektől nem csak gyermekkorunkban viszolyogtunk, de még ma is felsírunk éjjel, ha eszünkbe jutnak.

Otthonka – Mondjuk egyszerre: - Retteneteeeees! Ki találta ki azt a nejlonköpenyt, amiben nagyanyáink még ma is, anyáink pedig a 70-es, 80-as években előszeretettel riogattak bennünket munka után? Egy "széle-hossza egyforma" ruhadarab, aminek az volt az előnye, hogy mindenkinek egyaránt rosszul állt, így a kommunista ideológia újabb önigazolást nyert: csak semmi flanc, semmi imperialista feltűnősködés, olvadj (értsd: izzadj) bele a tömegbe! Nem elég, hogy az édesanyánk piros-narancssárga-zöld, tyúkláb-, rombusz- és egyéb nonfiguratív mintás változataiban pompázott, de ha a szomszéd néni átjött egy pohár tejfölért, az ő aznapi szettjét is hideg verejtékkel szemlézhettük.

Ondolált haj – néhány évtizeddel ezelőtt a nők valamilyen érthetetlen okból azt gondolták, hogy 25 év felett le kell vágatniuk a hajukat rövidre, s fejtetőtől halántékig apró csigákba kell daueroltatniuk. Ezzel több problémánk is volt:

- legalább egy tizessel idősebbnek nézett ki minden hölgy a koránál – manapság, mikor azt tartják, hogy a 40 az új 30, s az 50 az új 40, értelmezhetetlen, miért húzták önként magukra a rolót anyáink.

- hátulról mindenki anyukája ugyanúgy nézett ki – ha a szülők az óvoda kapujában beszélgettek ránk, gyerekekre várva, elég nehéz volt kiválogatni a saját édesanyánkat az egyentömegből.

Kismama cipő – hááát, az volt aztán az igazi horror. A konyhás nénik, az ápolónők, az óvodai dadus nénik és a parizeres pult mögött álló nénik szériatartozéka. Mindenki ezt a lyukas orrú, vádliközépig érő „vászonbakancsot” viselte. Állítólag kényelmes volt. Lehet. A fehéret, ha nehezen is, de benyeltük, hisz bármerre néztünk, ez köszönt vissza. De az amúgy is félelmetes Ilus néninek az oviban sötétkék volt. Amikor a tábori ágyakon fekve alvást szimuláltunk délutánonként, szemmagasságban épp az ő vádlija jött-ment közöttünk, a sötétkék borzalomban. Állítólag létezett pirosban is. Kiheverhetetlen.    

Randibugyi – jó, ez annyira nem borzalmas, inkább komikus. A 80-as évek közepén hetes csomagokban árulták ezt a fehérneműt. Az elejére a hét napjai felírva, hogy a reggeli bamba készülődésben is biztos kézzel válasszuk ki hétfőre a hétfői, keddre a keddi bugyogót. S hogy milyen is volt maga az alsó? Az elejét és a hátulját egy vékony, oldalsó pánt fogta össze. Hogy sikere volt-e a randikon? Fogalmunk sincs, akkor még nem voltunk ivarérettek.

De hogy ne csak a női cikiről essen szó…

Fekete, sötétkék, piros fecske fürdőgatya, valószerűtlenül hosszú megkötő madzaggal – lehet, hogy ezzel egyedül vagyunk, de a fecske mint műfaj rettenetesen kiábrándító. Nem szívesen néztük a strandon a szomszéd bácsi zacsiját dinnyeevés közben a műanyag széken. 

Necctrikó – elég volt csak megpillantani ezeket a „kamionos egyenruhának” is nevezett neonszínű atlétákat,  már 20 méterről is érezni véltük az áporodott izzadtságszagot, némi Symphonia-füsttel keverve.

Amikor egy kismama cipő és egy necctrikó összetalálkozott… Hm. Csak a kiegyensúlyozottság jegyében: azért szívesen megnéznénk 20-30 év múlva, a mi gyerekeink mire fognak fintorogva visszamutogatni a mi időnkből! Lesz egy-két darab az ő listájukon is, abban biztosak vagyunk.