Az egyéni és extravagáns publicisztikai stílusáról ismertté vált Puzsér Róbert, aki egyébként szellemességben biztosan veri a magyar közírók jelentős részét, írt a napokban egy cikket (ITT olvasható) Hogyha lesz egy lányom címmel. Jó írás, sok dologban egyetértek vele, de késztetést éreztem, hogy leírjam, én hogyan látom, néhány lényeges dolgot ugyanis én másképpen csinálok, jóllehet nekem van egy lányom.

Három éve született Hanna, és azóta a világ legszerencsésebb emberének tartom magam. Próbálom úgy nevelni, hogy mindig bízzon és higgyen magában. Minden nap elmondom neki, hogy különleges, minden mozdulatommal, szavammal, pillantásommal erősítem az önbizalmát. Ha jól csinál valamit, megdicsérem és erősítem a sikerélményét, ha nem, akkor felállítom és bátorítom, hogy soha ne adja fel.

Azt tanítom neki, hogy a pénz, a vagyon nem tesz ugyan boldoggá, de számtalan gondot, bosszúságot elkerülhetünk vele és teljesebb életet élhetünk, ha nincsenek anyagi gondjaink. Azt mondogatom neki, hogy bár az élet szegénységben is lehet szép, de talán csak biztos egzisztenciával lehetnek önfeledten jókedvűek az emberek. Én legalábbis sokszor voltam a pénz hiánya miatt gyermekoromban szomorú. A biztos egzisztenciához viszont nem gazdag férj, hanem magabiztos tudás szükséges. De azt is megtanítom neki, hogy a szaktudás nem elegendő, mindemellett a műveltség is nagyon fontos. Már most felismer hangszereket a rádiót hallgatva, képről felismeri többek között Ady Endrét vagy Kaffka Margitot, fel tudja sorolni a Duna fölött áthaladva a budapesti hidakat.

Sokszor elmondom, mert rá is kérdez, hogy ha majd nagyobb lesz, neki is lesznek szerelmei. Már játékosan ugyan, de adagolom, hogy aki bízik, az csalódik. Valószínűleg csalódni fog ő is, többször is. Éppen ezért elmondom neki, hogy bár nincsen olyan, hogy nagy Ő, de bizonyos engedményekkel meg fogja találni a hozzá legjobban illő embert, akivel családot alapíthat, ahogyan azt ma is eljátssza nap mint nap a babáival.

Arra tanítom, hogy bízzon bennünk és legyen velünk őszinte, bármi is történik, az édesanyja és én mögötte és mellette állunk. Már most arra nevelem, hogy korántsem jó minden ember és hogy a jóság az erős emberek kiváltsága. A gyávák gonoszak és sunyik. És bár a mai keresztény felfogástól távol áll, de már az is előkerült, hogy a rossz emberek rosszat érdemelnek, a bűnös büntetést érdemel, bűnhődés nélkül is. Ha tizenéves lesz, azt is elmondom majd neki, hogy a bűnhődés egy magasabb intellektuális szint.

Azt szeretném, hogy amikor mi már nem leszünk és egyke kislány lévén nagyon egyedül érzi magát majd a világban, akkor gondoljon ránk, mert mi is mindig rá gondoltunk. De tőlem biztosan tudni fogja, hogy ettől az egyedülléttől csak a gyermeke, gyermekei szabadíthatják meg. Azt is elmondom neki, hogy nélküle nem lett volna az otthon igazi otthon, és az életünk sem lett volna igazi élet. Talán felnőtt fejjel már tudni és érezni fogja, hogy ez az ő életében is érvényes. Megtanítom neki, hogy szellemileg maradjon mindig független és lelkében önálló ember, bármennyire is szeret valakit önzetlenül a gyermekein kívül, mindig önmaga legyen a saját maga számára a legfontosabb. És azt is elmondom neki, hogy egy percig se maradjon olyan férfivel, aki bántja.

És, mivel az általános élettapasztalataimból következtetve így látom, elmagyarázom neki, hogy hosszú távon a szokásosnál nagyobb kulturális és civilizációs különbségek csak kölcsönös nyitottsággal áthidalhatóak, de ez a nyitottság bizonyos kultúrákban felnövő emberekből túlnyomó részt ab ovo hiányzik.

Hanna hároméves. Már ő is tudja, hogy európai és magyar. Ha megkérdezik tőle, egyedül is el tudja mondani, hogy hazája Magyarország, lakhelye Budapest. Remélem, hogy ugyanezt fogja tudni őszintén válaszolni annak az erős, tisztességes magyar férfinak, aki komoly szándékoktól vezérelve, legyűrve a szerelemből fakadó izgatottságát és félénkségét, elhívja majd randira egy hangulatos belvárosi kávéházba…