A testünk, küllemünk feletti kesergés kimerül a sovány-kövér témában. Pedig vannak, akik másfajta gonddal küzdenek. Vagy nem küzdenek? Ez pedig a test öregedése.

Amikor tavasszal levetkőzünk és észrevesszük, hogy ami tavaly még a helyén volt, az már egy kicsit engedelmeskedik a gravitációnak. Itt-ott apró foltocskák jelennek meg a bőrön, először csak azt gondoljuk, valami megfestette, aztán később kiderül, bizony az idő múlása festette meg. Amikor sokadszor kérdezték a családtagjaim, mi az a barna folt a halántékomon, kimondtam, hogy öregségi folt. Kimondtam, és ezzel el is fogadtam.

Sőt, testünk másik kényes területén, a kézfejünkön is megjelennek ezek a fránya foltok. Mókás, hogy a pénzes nénik mindenféle plasztikai műtétet végeztetnek az arcukon, ám a kezük mindent elárul. Akkor meg minek a fájdalmas, sokszor kockázatos beavatkozás? Nem jobb, ha elfogadjuk, hogy ez az élet rendje? A foltok, ráncok szép lassan előjönnek, és uralják a testünket. Lassan, még ez a szerencse. Van idő megszoknunk a látványt.

„Integető izom” - hát igen, ez az, ami a legtöbb nőnél kiveri a biztosítékot. Egyszer csak azt vesszük észre, hogy a felkarunk izomzata külön életet él. Ekkor búcsúzunk el örökre a szép, ujjatlan ruháktól.

Arcunk ráncai a legszembetűnőbbek. Ám a mosolyráncok a külső szemzugban a legszebbek egy idős emberen.

 ***

Mindenkinek lehetnek rossz napjai, amikor csúnyának, öregnek, fölöslegesnek érzi magát, amikor rosszul lesz, ha tükörbe néz.

Keressünk kapaszkodókat, amelyek segítségével átlendülhetünk ezeken a rossz időszakokon! Ilyenkor vegyünk fel egy szép ruhát, tegyünk fel egy kis sminket, igyunk egy kávét a kedvenc helyünkön, és máris jobban érezzük magunkat. Vagy üljünk le pár percre, egyedül, csendben, és beszélgessünk Istennel, a nagy rendezővel. Nekem ez nagyon sokszor segített. Fogadjuk el az élet rendjét! És örüljünk, ha a romlásunk a maga idejében, tehát idős korban kezdődik.  

Időnként iszonyatos derékfájdalmaim vannak. Nagy talpraállítóm, a kiropraktikus, szebben fogalmazva a csontkovácsom, mondta, örüljek, hogy a hatvanas éveimben jött elő ez a betegségem, hiszen van 12 éves gyermek páciense is ugyanezzel az elváltozással. Ezt is kapaszkodónak tekintem, ha nagyon odavagyok. Milyen jó, hogy csak most kezdtem szenvedni, és nem évekkel ezelőtt!

Mikor nyugdíjas lettem, az egyik kolléganőm aggódva mondta, vigyázzak, nehogy „bepunnyadjak”. Micsoda? Bepunnyadni? Kinyílt a világ előttem, mióta nem kell pontos időbeosztás szerint élnem az életemet. Van időm olvasgatni, levelezni, szundikálni, utazgatni. Van egy sarok a szobánkban, ahová befészkelem magam a kanapé sarkában: lábaim föltéve, derekam mögött egy párna. Ez az én varázssarkom. A hátam mögötti ablakból rávetül a fény a könyvre, vacak szememet kímélve tudok így olvasni. És ez nagyon jó!

Mióta én is betöltöttem a 65. évemet, ingyen utazhatunk. Könnyebben mozgunk. Legutóbb Szegedre mentünk a férjemmel, a Szabadtéri Játékokra. Fillérekért lefoglaltunk egy kollégiumi szobát, és nagyszerű két napot töltöttünk a városban! Kocsmáztunk, csavarogtunk, csak úgy… És nem éreztük magunkat öregnek.

De van valami, ami igazán az egekbe repít: az unokák jelenléte! Öt unokám van. Ritka pillanat, ha velünk vannak mind az öten, de akkor aztán zeng a ház, sőt a környék is. Nemrég javasoltam az enyéimnek, hogy tartsuk nyáron a karácsonyt, a teraszon, mert ha összejön a család, alig férünk el a kis házunkban. Kinőttük, hála Istennek. Minden unoka születésekor ugyanazt éltem át: hogy folytatódik az életem. Ha én elmegyek, itt vannak a gyerekeim, az unokáim, akik tovább visznek engem, minket.

Az én lelkem rendben van ez ügyben, ám egy dolog azért mégiscsak foglalkoztat: 67 éves vagyok. Hogy megyek majd 3 év múlva, 70 évesen Ismerős Arcok-koncertre?

(Az írás 2016. augusztus 28-án jelent meg.)