„Összpontosíts a pozitívumokra, testileg-lelkileg egyaránt!” – ajánlja Tish Jett a Mindig sikkesen című könyvében. Ez tök jó ötlet, csak jó lenne, ha valami súgó is lenne hozzá.
Reggel, mielőtt nekiálltam volna dolgozni, olvastam egy cikket, amiben egy nő vall arról, hogyan tudott hosszú évek után kiszabadulni egy testét-lelkét romboló bántalmazó kapcsolatból. És bizony leírja benne, hogy már boldogan él, egy másik kapcsolatban, egyenrangú félként, de még ma is néha lehajtott fejjel megy az utcán, mert ő olyan csúnya. Mert aki bántotta, naponta vágta ezt a pofájába, mielőtt megverte.
Fiatalon elhittem, hogy szép vagyok. Bár akkor még nem annyira menőség, mint kőkemény munka volt a modell élet, jó munkákat kaptam, és jól kerestem. Röpke ideig elhittem, hogy szépnek láthatnak, a pénzből pedig tanulhattam. Aztán egyre több lett a munka, és bizony a feszült pörgésben ideges fotósoktól hányszor, de hányszor megkaptam, hogy milyen rusnya és dagadt vagyok. Csak halkan súgom, 48 kiló voltam, fiatal, feszes, és mindig kínosan ügyeltem arra, hogy kipihenten, friss hajjal, ápoltan menjek a munkákra. De ott is látott felesleget a fotós, ahol inkább hiány volt, akkor is karikák voltak szerinte a szemem alatt, ha az csak az objektív előtt táncolt neki idegbajában. A fenekem szerinte lógott, a karom ráncos volt, a bőröm csúnya. Egy idő után elhittem, hogy rossz vagyok, és csak azért én kapom a munkát, mert a sok rossz közül én vagyok a legkevésbé rossz. Képtelen voltam már pozitívumot találni magamon, még akkor sem ment, ha láttam a végeredményt. Akkor sem hittem el a jót, ha a családom, a barátaim dicsérték a munka végeredményét.
Mindezek után belecseppentem egy kapcsolatba, ami sosem volt szerelem, de elvoltunk. Sokáig. Elhittem, hogy talán valakinek elég szép és elég jó vagyok, hogy társának valljon. Fel sem tűnt az önzése, hogy nem szeret, csak birtokolni akar. Éltünk egymás mellett, aztán szépen, lassan átment bántalmazóba. Eleinte, és hosszú ideig csak a lelkemet alázta, a testi bántás később jött. Minden voltam a számára, csak királylány nem. Voltam lompos, elhanyagolt, csúnya, kövér, buta, alkalmatlan. Társaságban már az általam írt könyveket is magáénak vallotta, mintha valójában ő írta volna mindet, és szánalomból engedte volna csak, hogy a „nevemre vegyem” őket.
A tükörbe nézve eleinte persze nem azt láttam, amit ő mondott. Mindig figyeltem magamra, a szülések után sem maradt rajtam súlyfelesleg, a hajam ápolt volt, és sosem jártam kinyúlt-kikopott tréningben. Sokat olvastam, tanultam, műveltem magam, a család, a gyerekek mellett is. Aztán persze kezdtem „látni” minden rosszat, amit láttatni akart. És nem értettem, hogy ha ilyen rossz vagyok, akkor miért van velem, mit akar tőlem. Egy idő után elhittem, hogy mindaz vagyok, aminek lát és mond. Apránként belém rögzült az összes negatív jelző, és már képtelen voltam pozitívumot találni. Semmit, egyetlen egyet nem leltem.
Végül sikerült kiszabadulnom ebből az őrületből, és segítséggel ugyan, de elkezdtem összepakolni a lelkem. Próbálkoztam azzal, hogy találjak magamban valami pozitívumot, kívül és belül egyaránt. Ott tartok, nagyjából tizenkét év után, hogy van, amivel tisztában vagyok – például szép a lábam, és elég okos vagyok, hogy megírjak egy könyvet -, de még mindig előbb veszem észre a negatívumokat. Ha reggel fekete karikák vannak a szemem alatt, azt észreveszem, ha híztam fél kilót, azt azonnal látom. Ha hibáztam egy cikkben, ha nem jó egy fotó, sokkal tovább él bennem, mint az elismerés, amit egy jó írásért, egy klassz fotóért kaptam. De ha az edzőm azt mondja, már látszik a popsimon a sok munka eredménye, még keményebben edzek, mert nem hiszem el. Ha a párom dicséri a hajamat, már menekülnék a fodrászhoz, hogy biztos nagyon rossz, csak nem akar megbántani. A jót már egyszerűen nem hiszem el. Nem hiszem el, mert én nem úgy látom. Hiába mondják azt, hogy egy-egy fotóm jó, egyszerűen nem hiszek. Valahogy könnyebb elhinni a rosszat, mint a jót. A sok megalázó, szurkáló, fájó hazugság túl mélyen ég az ember lelkébe.
Persze elindultam én is a jó úton. Néha egy lépés megy előre, de már az is eredmény, ha vissza is csak egyet lépek, nem kettőt. Próbálom nem csak a természetben és a környezetemben észrevenni a szépet és a jót, hanem magamban is. Azt hiszem, ha az embernek egyszer megtapossák az önbizalmát és az önérzetét, ez már pokoli nehezen megy. A rombolás mindig sokkal könnyebb, és sokkal kevésbé energia-igényes, mint az építkezés. Nem szabadna hagyni, megengedni. Ott kellene hagyni azt, aki ezt megpróbálja veled, ellened, mégpedig azonnal. Mert ha ez nem sikerül, akkor úgy jártok, mint én. Az apró lépésekkel történő gyógyulást nem csak visszaveti, de a béke feneke alattinál mélyebbre küldi egy-egy féltékeny beszólás, gyűlölködő, irigy üzenet. És ha végre megtalálod a boldogságod, minden ellendrukker megjegyzés százszoros erővel csap a sebesült lelkedbe. És visszakapaszkodni nagyon nehéz.
Ha hiszel magadban, ha látod a pozitív dolgokat, ne engedd, hogy ebbéli hitedben megingassanak. Menj, fuss, szaladj onnan, ahol ezt megpróbálják. Menekülj onnan, menekülj attól, aki nem segítő véleményt, hanem piszkálódó kritikát fogalmaz meg. Nem éri meg ráfordulni, és harcolni vele, ellene, mert meddő a harc. Sosem nyerhetsz se csatát, se háborút. Ne hagyd, hogy úgy járj, ahogyan én. „Húsz éven át csak körbe és körbe, mindent elrontva álmodok, egy olyan életről, mely nincs összetörve, többé nem visszafelé számolok” - ahogyan azt az Ismerős Arcok zenekar megénekelte.
Kinek húsz, nekem harminc. Nem érte meg, mert fáj. Mert egyre nehezebb hinni, egyre több munka, sokkal több erő és akarat kell hozzá. Legalább te keresd a pozitívumot, kívül és belül. Tudod, az okos ember más kárán tanul. Hiába tudom már, mit és hogyan kellett volna, ha ma, most már nem megy. Az évek mennek, egyre nehezebb lesz külső pozitívumot találni, és egyre több a belső erény. Halmozd hát a készletet, gyűjtsd a sok-sok jót, és ne engedd, hogy megingassanak a hitedben. Én már újra eljutottam odáig, hogy a lábam szép…. Bár néha eszembe jut, hogy száraz rajta a bőr, ami nem igazán előnyös. Könyvet pedig már négy éve nem írtam újat….Néhány apró lépés előre, pár sasszé vissza. Szóval van még min dolgoznom. De legalább azt tudom, hogy bár a szerelem a sírig tart, a tetoválás fél évvel tovább. Márpedig legalább a tetoválásaim szépek.
(Cikkünk 2017. október 3án jelent meg.)
