Sokszor vitatott téma következik, amiről talán mindenkinek meg van a saját kis véleménye. Amennyiben azonban kellően nyitottak vagyunk és befogadóak a világ csodáira, még teljesen racionális életfelfogással is kijelenthetjük: mindennek oka van.

A szerelmi életünk lehet erre a legjobb példa, ahol könnyedén nyomon követhetjük, hogy bizonyos események és ismétlődések szinte törvényszerűen érkeznek. A legtöbbször előérzet, vagy előjel nélkül, csak úgy a „semmiből”, vagy legalábbis akkor úgy tűnik. Azonban, ahogy azt már régi tudósok is megfogalmazták, magasabb szinteken a káoszban is tökéletes rend uralkodik, és a kiegyenlítődések megtörténnek. Ha visszatekintünk pár tíz évet, átéljük újra azokat az érzéseket, amik akkor bennünk voltak, nagyon sok összefüggésre derül fény.

A külvilágban könnyen születnek ítéletek életekről, érzésekről, vonzalmakról, hiszen aki épp nem éli át, annak nem olyan fontos és sokat jelentő. Racionálisan, vagy inkább érzéketlenül szemlélve, minden kérdés evidens. Tegyük fel, hogy tinédzser korunkban volt egy szerelmünk, aki a világ szerint nem passzolt hozzánk, nem értettek minket a választásunk miatt. Eltelt pár év, talán a kapcsolatnak is befellegzett, új érkezett a helyére, több is. Aztán egy idő után elkezdünk számot vetni eddigi sorsunkról mind szellemi, mind érzelmi síkon. Gondolkodunk, hogy mi volt közös, vagy hasonlóan vonzó egyes emberekben, akik akkor nagymértékben befolyásolták világszemléletünket, életmódunkat. S a kép elkezd összeállni, utólag. Igen ám, gondoljuk utólag…

Úgy mindenki okos, de aki tudatos, annak előre is okosnak kéne lennie. Vannak dolgok, amiben oroszlánrészünk van utat választani, dönteni, kiállni valami vagy valaki mellett, és van, amikor szinte belekerülünk egy helyzetbe, ha akarjuk, ha nem. Utóbbi nagyon ijesztő tud lenni, mikor ésszel tudjuk azt, hogy ez a szituáció, megélés fájni fog, szinte érezzük előre az elkerülhetetlen tragikus véget, mégsem tudunk belőle kimászni, megálljt parancsolni magunknak.

Viszont nézzünk vissza ezekre a történésekre pár év távlatából - kivétel nélkül, mindből nagyon sokat tanultunk. Talán más emberré váltunk, motivációt kaptunk a jövőre, kiderültek azok a belső mozgatórugóink, melyeket korábbi nyugis mindennapjainkban meg se gondoltunk volna. Nem lehet mindig a békés tengeren evezni atombiztos csónakkal, hiszen abba mi magunk is beleununk, a monoton evezéstől csak a karunk lesz erős, miközben talán az alfelünk elsorvad. Néha meg kell mozgatnunk azokat az érzékeinket, csontjainkat, gondolatainkat is, melyeket józan ítélőképességünkkel elő sem hívnánk. Általuk fogunk magasabb szintekre emelkedni, ami csak előnyünkre válik. A komfortzónánk elhagyása mindig fájdalmas, és természetes, hogy megéljük az elején az ősbizonytalanságot, a magányt, a meg nem értettséget. Mégis, véleményem szerint, utána nagyon büszkén nézünk majd tükörbe. Ha hibát vétettünk, vagy rosszul oldottunk meg valamit, akkor is. Mert meg volt az önmagunkba vetett hitünk, hogy el merjünk indulni egy olyan úton, ahol korábban még a madár se járt.

Rengeteg példát tudnánk felhozni ezekre a „véletlenekre”, amikkel emberi sorsok változtak meg, akár a saját életünkből is. Amikor épp benne vagyunk a nagy tanításban, elsősorban a szívünkre hallgatunk, még akkor is, ha darabokra törik közben. Aztán utólag megszépülnek az emlékek és eltölt minket a hála érzése. Köszönetet mondunk a Sorsnak, Istennek, hogy részesei lehettünk valami gazdag, földöntúli érzelemnek, még ha nem is tudtuk konzerválni azt a jövőre, de mindig egy lépcsőfokkal közelebb kerülünk a boldogságunkhoz, amit mi magunk tudunk megvalósítani.