"30-40 év, mire lakásunk lenne, így nem tudunk mit csinálni: eszünk"

okt. 24., 2016

"30-40 év, mire lakásunk lenne, így nem tudunk mit csinálni: eszünk"

Néhány éve már körbeturnézta a netet A magyar vircsaft című sorozat „Miért eszik a magyar?” című epizódja, melyet most a Szocializmus hagyatéka nevű oldalon találtunk meg ismét. A néhány perces összefoglaló kíméletlenül lerántja a leplet a magyar gyomorügyről. És meglehetősen lesújtó képet fest Kádár népéről.

Emlékeztek, annak idején, ha egy külföldi meghallotta, hogy Magyarország, a fővárosunkra rávágta, hogy Bukarest, de a második mondata ez volt: - Á, Puszkász, Puszkász. A harmadik meg: - Gulás, pápriká…

Lelki szemei előtt pedig megjelent a balatoni SZOT-üdülők árnyékában fürdőző, köpcös-sörhasas, fecskealsós apuka, a kipárnázott, dauerolt anyuka meg a két-három kövérkés gyerek. A pléden mellettük a narancssárga vagy királykék, netán viaszos vászonnal bevont hűtőtáska, körülöttük pedig a (ki)rántott hús, kacsacomb 5-6 centi vastag kenyérszeletekkel, a kókuszkocka meg a hókifli. Olympos citromlés üvegben tea, menőbbeknek üveg üvegben a Pepsi.

Tudom, ismerem a jelenséget, mert gyerekkoromban nálunk is próbálta anyukám meghonosítani ezt a szokást. Mintha Harkányban vagy Gunarason azt is árgus szemekkel lesték volna a jegypénztárosok, kinek nincs hűtőtáskája. Mert az olyan csak renitens, imperialista burzsuj lehetett, aki megengedheti magának, hogy a strandi kisvendéglőben kiperkáljon több száz forintot a körömpöriért meg halászléért. Ám a szüleim szerencsére hamar leszoktak erről a kényszerről. Anyukám ugyanis pár alkalom után megelégelte, hogy ő két napig süt-főz, hogy meg legyen rakva az a hűtőtáska, mi meg a strandon versenyt nyafogunk a húgommal a hotdogért, lángosért meg a főtt kukoricáért. Az alufóliában megvizesedett párizsi szeletet és fasírozottat meg hazafele megehették a komplexum körül őgyelgő kóbor kutyák. 

De ez is a történelmünk része. Sőt, legyünk, őszinték, a mai napig velünk él. Talán a hiánygazdaság évtizedei genetikailag belénk kódolódtak, s még napjainkban is nehezen szakítunk azzal a hagyománnyal, hogy ahol enni lehet, ott ennünk is kell, mert amit megeszünk, az már a miénk. Ahogy a téeszelnök külsejű bácsi is mondotta volt a videóban 0:30-nál.

Én is szeretek enni. Nagyon. Mindent, ami hizlal, ami édes, ami nehéz. (Más kérdés, hogy ma már nem eszem meg mindent, ami hizlal, ami édes és nehéz. Tudatosabb vagyok. Mert muszáj is.) Pedig nem éltem a jegyrendszer idején; gyerekkorunkban mindent megkaptunk, ami csak hozzáférhető volt. Került mindig pult alól banán, narancs is. A szüleink alig várták, hogy a banán csücskét esetleg meghagyjuk, nekik akkor ennyi jutott. De nekünk, gyerekeknek minden volt. Parizer, búrkifli, ivólé, mesés oroszkrém torta a maszek cukiból…

És mégis. Én bármikor képes vagyok/lennék enni. Mikor a férjemmel megismerkedtünk, s elkezdtünk együtt járni, ő bizony nem értette, hogyan lehetséges az, hogy noha jóllaktam, jó kislány módjára egymás mellé tettem a kést meg a villát, néhány perc elteltével képes voltam újra nekiállni az étkezésnek. S hogy miért? Hát mert finom. Nagyon finom. Ennyi volt az indokom, semmi több. De ez igen nyomós érv volt, hogy amíg lehetőséget kaptam, egyek. Valószínűleg nem én vagyok az egyetlen, sőt, Gáborom a kisebbség e téren. Ha jóllakik, teljesen mindegy neki, milyen manna kelleti magát előtte az asztalon. Majd a következő napszakban, ha újra eljön az étkezési idő, ismét eszik. De csak azért nem, mert valami finom.

De ne legyünk magunkkal igazságtalanok. Nem csak a magyar eszik ám sokat és sokszor. Külföldön járva egymást érik az utcai büfék: szinte minden náció kifejlesztette már a maga fast- és street foodját. Kapunk papírdobozban indiait, vietnámit, thait, kínait; nyársról törököt, arabot, montenegróit, még egy levest is bekanalazhatunk két buszmegálló között. Amerikában másfél literes egy üdítő, a hamburgerük meg olyan 60 dekás. Az már azért az én sokat bíró gyomromnak is kemény volt. Tehát a „Miért eszik a magyar?” című opusnak simán leforgathatnák hozzánk közeli és tőlünk távolabbi országokban a helyi megfelelőjét. Valószínűleg nem mi lennénk a legcikibb barakk…

Manapság meg ugyanúgy számolgatunk: - A kettőnk fizetése 5400 Ft. Egy lakás ára 6-700 000 Ft. Harminc-negyven év, mire egy saját lakást összeszedünk. Nem tudunk mit csinálni, eszünk.     

 

A videó:

     

 

Vona-Szabó KrisztaVona-Szabó Kriszta

Hozzászólások