Nem gondolom, hogy a szerelmet kisajátíthatnánk magunknak mi, fiatalok. Imádok idős házaspárokat nézni az utcán, ahogy negyven év után is kézen fogva sétálnak. Bízom benne, hogy mellettem is ott lesz a nagy Ő, amikor megöregszem, de ha nem így lesz, akkor előttem a pozitív példa, hogyan találjam fel magam hatvanöt felett is.

Nagymamám az utóbbi időben bebizonyította, hogy az ő korosztályát sem kell félteni, ha van benne akarat. Kislány voltam még, amikor a nagy szerelmét elvesztette, majd pár évvel ezelőtt újra egyedül maradt. De laza nagyiként (mivel akkor már aktív Facebook-felhasználó volt) felregisztrált egy társkereső oldalra, és elkezdett ismerkedni. A félreértések elkerülése végett azért elmondom, hogy ez a korosztály ugyanúgy a testi kapcsolatra megy rá, mint a negyven évvel fiatalabbak. Csak úgy záporoztak az üzenetek negyvenesektől felfelé, nagyikám igencsak népszerű lett, úgy kellett levakarnia magáról a pasikat. Voltak is holtpontjai, amikor azt gondolta, az ő korában normális pasit már sehol sem lehet fogni, mivel az interneten „csak azt akarják”, szórakozni pedig ebben a korban már csak a nők járnak (akik amúgy is felülreprezentáltak ebben a korosztályban).

Máskor hatalmasakat nevettünk azokon a szövegeken, amivel egyesek bepróbálkoztak. Aztán egy kisebb csalódás után megjelent a mostani barátja. Nagyim a kezdetekben olyan volt, mint egy elsőként szerelmes tini lány, lélekszakadva leste, hogy mikor ír hős lovagja, és alig várta, hogy találkozzanak. Ma már több mint egy éve tart a románc, de a lendület nem fogyott el a kapcsolatukból. Úgy érzem, ez mindenkinek reményt adhat, hogy az Igazi megtalálása sosem lehetetlen, csak néha küzdeni kell érte.