A tegnapi napon számoltam le végleg a multi élelmiszerláncokkal. Még mindig az orromban a romlott hús semmivel sem összehasonlító szaga, szemem előtt a rohadt lilahagyma…

Mindig rohanok. A-ból B-be, B-ből C-be. A munkám, a családi teendők, a gyermekem elfoglaltságai miatt soha nincs üresjárat. Minden percem be van osztva, minden tevékenységem ki van centizve, hogy az aktívan töltött 16-17 órámba minél több hasznos dolgot tudjak belezsúfolni.

Így az a praktikus, ha a bevásárlást két program között, egy helyen meg tudom oldani. Például egy jó nevű élelmiszerboltban. Van zöldség, hús, ezerféle péksütemény. Tiszta, kulturált, tágas, világos az egész. Nem, nem a magyar üzletlánc, mert bármennyire is fájó, annak színvonala nagyon kevés egység esetében üti meg az elvárható szintet.

Tegnap azonban megtanultam egy életre, hogy bizony úgy kell átszerveznem a napjaimat, hogy beleférjen a piac és beleférjen az igényes budai hentes. Az a szakember, aki bár jó néhányszáz Ft-tal drágábban adja a portékáját, mint egy multi, de az áruját maga dolgozza fel, maga áll a pult mögött, épp ezért nem kockáztat(hat)ja a hírnevét romlott vagy silány minőséggel.

A kisfiam, Benedek igazi ragadozó. Nagyon szereti a sült csirkecombot, a cigánypecsenyét, a kacsát, a szaftos-szószos ragukat. Tegnap úgy gondoltam, veszek egy tálca csirkecombfilét, azzal már nincs sok gond, megmosom, befűszerezem, puff a serpenyőbe, s főtt-sült fokhagymás krumplival remek vacsora lesz a srácoknak.

7, azaz hétezer Ft-ért vásároltam be: zöldséget, gyümölcsöt, hagymát, fokhagymát, húst, tejet… Gondosan átböngészve a címkéket, hogy a fokhagyma makói legyen, a hagyma szintén magyar, a csirke tanyasi stb.

Készültem elő a főzéshez, vizet engedtem a tálba, elővettem a vágódeszkát a zöldségeknek. Bontom ki a tálcás csirkét, ami 1200 Ft-ba került. Büdös. A romlásnak induló hús átható szaga keveredett valamilyen erős vegyszer – fertőtlenítő vagy hypo – szagával. Szagolgattam jobbról, balról, megmostam, adtam egy falatot Körmi úrnak, a cicának, kóstolja már meg, hisz lehet, hogy csak nekem lett érzékenyebb az orrom… Körmi úr is nézegette, körbejárta, majd megrázta a lábát, s jelképesen elkaparta a konyhakövön a cafatot. Ez pont elég volt nekem is ahhoz, hogy úgy, ahogy van, az egészet bevágjam a kukába.

Gondoltam, ha már így alakult, azért magamnak összedobok egy salátát. Hámozom meg a gyönyörű lilahagymát. A néhány külső héjréteg csodás, húsos, illatos – belül pedig rohad. Barna, puha, fáradt plöttyedék. A hagymát már kellő eréllyel hajítottam a szemetesbe a hús mellé, jól összecsomóztam, s levittem az udvari kukába.

Nem vagyok az a hepciás, reklamálós fajta, így később kapcsoltam, hogy fel kellett volna nyalábolnom a vacsorának vásárolt élelmiszert, valójában ipari hulladékot, s visszavinni a boltba. Szagolgassák, elemezzék már egy kicsit ők is, mi csillog-villog a hűtőpultban…

Naponta halljuk, olvassuk, hogy itt csapott le a NÉBIH egy illegális húsüzemre, ott zárattak be egy koszos pékséget, de az ötperces szörnyülködés után másnap is bemegyünk a megszokott ábécébe, nem változtatunk a vásárlási szokásainkon, mert ezzel a témával is úgy vagyunk, mint a betegségekkel: miért pont velünk történne meg?!

Nekem a tegnapi tapasztalat volt az utolsó csepp abban a bizonyos pohárban. Nem számít, mennyire tiszta, igényes egy áruház vásárlótere. A raktárba nem látunk be, a beszállítókat nem ismerjük. Attól, hogy rányomják a "Magyar termék" címkét egy tálca húsra, még lehet igénytelenül csomagolva, tárolva, tartva. Nyakon öntik egy hektoliter hypoval, hogy elnyomják a bomlás szagát, beszínezik valamivel sárgára, mi meg jót eszünk belőle…

Hát többé nem! A gyerekem, a családom egészségéről van szó. Nincs az a kényelmi szempont, mely ezek után felülírná a tudatos vásárlást. Kár, hogy mindig egy nagy pofon kell a változtatáshoz…