Mondják, a téma az utcán hever. Meg bennünk és körülöttünk és mindenhol, csak nyitott szemmel és szívvel kell járni. Én állandóan szemlélődöm. Folyamatosan nyitva a fülem, akkor is, amikor látszólag valami teljesen mással vagyok elfoglalva. Így esik meg elég gyakran, hogy ha kimozdulok otthonról, abból bizony történet lesz.

Szenvedek az edzőteremben, olyan súlyok alatt nyögök, melyek a komfortzónámmal szóba sem állnak. Egészségügyi kínzás, nem jószántamból vagyok ott. Jót teszek a cisztáimnak, a hormonjaimnak meg az alakomnak is. Hogy ne érezzem magam annyira nyomorultul, meg az izomfájdalom is elviselhetőbb legyen, kilépek magamból. Csak két méterrel „megy” arrébb az elmém, de ez pont elég ahhoz, hogy fültanúja legyek egy kis beszélgetésnek, mely egy 50-es férfi és az edzőlány között esik meg. A karácsonyról csevegnek.

- Mivel készülsz karácsonyra? – kérdi a lány az ügyfelét.

- A gyerekeknek pénzt adok, az anyjuknak úgy könnyebb. A csajomat meg elviszem valahová januárban, és le van tudva.

A „csajomat” szót olyan hangosan-gúnyosan-büszkén ejti ki, melyben benne van minden: hogy neki bizony csaja van, aki gyaníthatóan jóval fiatalabb, s olyan „ajándékokkal letudható” fajta. De a lekezelő hangvételből az is süt, hogy őkelme sokra azért nem becsüli a nőt - ma ez, holnap meg egy másik. Ő, az örök fiatal, a menő – hisz most is az edzőteremben renoválja a csajozós figurát – megteheti, hogy „csajt” tart.

Ekkor nézek rá. Magas, őszülő, jóképű férfi. Kellemes külsejű, magabiztos. E kis közjáték nélkül még szimpatikusnak is találnám. De arra a hangsúlyra nincs mentség. Sajnálom szegény „csajt”, aki talán azt hiszi, megfogta az Isten lábát. Talán így is van, hisz a „pasija” januárban elviszi valahová. Lehet, hogy élnek, mint a gerlicék, de élete párja a háta mögött csak úgy beszél róla, mint egy használati tárgyról, minden bizonnyal első osztályú segédeszközről, akit karácsony alkalmából elvisz valahova, és le van tudva…    

Ugyanaznap délután ülök a fodrásznál. Pakolás a fejemen, be vagyok zárva a fejmosóba. A legközelebbi tükörnél 30-as férfinek vágják a haját. A jobb lába ütemesen jár, izeg-mozog, szemlátomást máshol lenne. A fodrász hölgy, hogy oldja a csendet, megkérdezi, vendége hogyan készül a karácsonyra. A férfi, mintha csak erre várt volna, levegővétel nélkül mesélni kezd.

- A gyerekek – kettő: egyik fiú, a kisebbik lány – már alig várják - hadarja. Most megyek fát venni, jó nagyot, imádják a csillogást. Plafonig fog érni. Csengő is lesz, még a Jézuska jön. Nem láthatják, amikor díszítjük. Átvisszük őket a szüleimhez. A feleségemmel ketten főzünk. Jó vagyok halászlében. De az ő bejglije is isteni. A mákos.

Ahogy mesél, széles mozdulatokkal gesztikulál. A fodrász nyugalomra inti, nehogy csálé legyen hátul a frizura. A férfi előveszi a telefonját, s kikeresi az óvodai Mikulás-ünnepség képeit. Ott a kisfiú, krampusz volt, az meg ott a kislány, nem félt a Mikulástól, de szerencsére nem is ismerte fel, az egyik csoporttársa apukája volt a Télapó, ő vállalta. Pörgeti, pörgeti a képeket az okostelefonon, kipirulva magyaráz, a fodrász mosolyogva hallgatja.

Lejár a pakolásom hatóideje, elhagyom a fejmosót, távolabb kerülök a karácsonyra gyermeki lelkesedéssel készülő apukától. Miközben Violetta, a fodrászom szárítja a hajam, azon tűnődöm, vajon húsz év múlva ő is pénzt fog-e adni a gyerekeinek, a csaját meg elviszi-e valahová…

Talán igen. De talán még akkor is együtt főznek a feleségével, s a gyerekek átmennek hozzájuk szentestére…

(Az írás 2016. december 19-én jelent meg.)